2005. május 2.
A Végső Csata hetedik évfordulójának tiszteletére rendezett bálon a Mágiaügyi Minisztérium dísztermének elvarázsolt mennyezete a kinti, csillagfényes égboltot tükrözte vissza, és Hermione Granger-Weasley szerint az egész teremben ez volt az egyedüli látnivaló, amit nem itatott át az ízléstelenség határát súroló fényűzés. Voldemort bukása óta a varázsvilág ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy kellőképpen túlozzanak el mindent, ami a régóta várt békeidő beköszöntét volt hivatott ünnepelni és hirdetni. Pezsgőjét kortyolgatva, enyhe fintorral az arcán nézett végig a termen; a gyémántfényben ragyogó padló és a falak még nagyobbnak mutatták a báltermet, amelyben a világítást a magasan a fejük fölött repkedő, Brazíliából csempészett amazonasi apró fénytündérek* szolgáltatták. Egyértelműen illegális volt, de az ünnepségért bármit.
Többek között ezt az Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek felfogást is utálta a Minisztériumban. Persze erről az ő – mint a Mágikus Lények Szabályozásával és Ellenőrzésével Foglalkozó Főosztály munkatársa – véleményét senki nem kérte ki. Hogy a háború után Dolores Umbridge továbbra is a helyén maradhatott, valamint a tény, hogy Lucius Malfoy, ha nem is olyan mértékben, mint korábban, de még mindig befolyással bírt egyes minisztériumi körökben, elfogadhatatlannak tűnt számára. De nem csak ezek miatt érezte úgy, hogy nem a Minisztérium számára a megfelelő munkahely, és nem csak a munka volt, ami mostanában egyre jobban elkedvetlenítette.
Úgy érezte, megrekedt, és nemcsak a karrierjében, a magánéletében is.
A házasságuk Ronnal – a legfinomabban fogalmazva is – enyhén szólva unalmas és egysíkú volt. Szinte alig beszéltek, bár meglehetősen nehéz is volt valakivel beszélgetni, aki soha nincs otthon. Nem mintha felforgatták volna a hálószobát vagy a lakás bármely részét, mikor Ron néha-néha hazalátogatott. Ha pedig otthon volt, mindig fáradtságra hivatkozott, vagy nyakába vette a rokonságot, és végiglátogatott mindenkit. Hermione néha egyenesen úgy érezte, a férfi kerüli őt. Az eredmény pedig egy szűzi életet élő férjes asszony, meglehetősen rossz hangulattal párosítva. Nem a legnyerőbb kombináció. És mindennek a tetejébe most is tőle külön, a csapattársai körében múlatta az estét.
Hermione felsóhajtott, kicserélte időközben kiürült pezsgőspoharát egy telire, majd elindult, hogy köszönjön a terem túlsó végében cseverésző barátainak. Harry és a domborodó hasú Ginny, ha lehet így fogalmazni, már undorítóan szerelmesnek és gondtalannak tűntek, és Hermione érzett némi lelkiismeretfurdalást, amiért neheztel rájuk emiatt, de nem tudott mit tenni ellene. Ha csak rájuk nézett, elfogta az irigység; boldog, egymásba szerelmes házastársak, büszke szülei egy csodás kisfiúnak, és hamarosan egy másodiknak is. Bármennyire irigyelte is ezt az idillt, és vágyott saját gyerekre, valahol hálás volt azért, amiért idáig nem esett teherbe. Mi értelme lenne úgy felnevelni egy gyereket, hogy az szinte nem is találkozik az apjával?
Na jó, elég ezekből a gondolatokból! Sem a barátai estéjét nem akarta elrontani a rosszkedvével, sem pedig magyarázkodni miatta, úgyhogy vett egy nagy levegőt, és jókedvű mosolyt erőltetve magára melléjük lépett.
– Sziasztok!
~SS/HG~
Másfél óra elteltével Hermionénak elege lett a bájcsevejekből, ezért úgy határozott, hogy az est hátralévő részét sétálgatással tölti. Időről-időre odacsapódott egy beszélgető csoporthoz, fenntartva ezzel a társalgás látszatát, anélkül, hogy ténylegesen belebonyolódott volna egybe is. Végtelenül untatta és idegesítette ez a sok felszínes ember. Épp a következő alibi-társaságot készült becserkészni, mikor meglátta Minerva McGalagonyt, ahogy neki integet.
Azonnal irányt váltott, és most, végre az est folyamán először, őszinte mosoly ült ki az arcára.
– Jó estét, igazgatónő – ölelte meg egykori házvezetőjét –, úgy örülök, hogy látom.
– Én is, Miss Granger – lapogatta meg a hátát az idős nő.
– Ööö, igazából…
– Igen, igen, tudom, hogy igazából Mrs. Weasley – javította ki magát gyorsan McGalagony –, de nézze el, kedves, maga nekem mindig Miss Granger marad. A Mrs. Weasley megszólítás egyszerűen nem áll a számra.
– Nincs semmi gond, tanárnő – rázta meg a fejét mosolyogva. – Szólítson inkább Hermionénak – javasolta.
McGalagony szeretettel nézett rá.
– Mondja, Hermione, hol hagyta Mr. Weasleyt? – kérdezte körülnézve. – Ugye nem egyedül van itt?
– Ó, nem – nyugtatta meg gyorsan az idős boszorkányt –, ő is itt van valahol.
Csak nem velem – tette hozzá magában.
– Ez nagyszerű – nyugodott meg McGalagony. – Mit gondol, Hermione, tud szánni időt egy öreg boszorkányra egy kellemes beszélgetés erejéig?
– Ez csak természetes, tanárnő – mosolyodott el Hermione, majd hagyta, hogy McGalagony belekaroljon, és elindultak egy csendesebb helyet keresni.
Hosszasan beszélgettek mindenféléről, érintve a régi, roxforti emlékeket, a magánéletet és a munkát is, és McGalagony nem tudta nem észrevenni a megfásultságot Hermionéban, mikor a minisztériumi tevékenységéről beszélt. Mikor végül felálltak, hogy elköszönjenek egymástól, az idős boszorkány nem tudta megállni, hogy ne tegye fel a kérdést.
– Hermione – kezdte –, nem volna kedve számmisztikát tanítani az alsóéveseknek?
Hermione zavartan pislogott vissza a boszorkányra.
– Számmisztikát? – kérdezte kissé értetlenül. – De hát én nem is…
– Igen, kedves, tudom, hogy nincs meg a tanári képesítése – intette le McGalagony –, de Vector professzor nem győzi egyedül, és bármikor beszéltünk arról, ki lenne alkalmas egy tanársegédi posztra, mindig a maga neve merült föl.
Hermione meghatottan mosolyodott el.
– Én igazán nem tudom… – próbálkozott tétován.
– Én tudom, hogy ez egy komoly, és nehéz döntés, Hermione – vágott a szavába az idős boszorkány. – Épp emiatt nem szeretném, hogy elhamarkodottan döntsön. Mindössze annyit kérek, hogy gondolja meg – paskolta meg a karját McGalagony. – Aztán ha döntésre jutott, értesítsen. És ne feledje, nincs rossz válasz – mosolygott rá szeretettel.
Hermione vett egy nagy levegőt, majd bólintott.
– Rendben, igazgatónő, meggondolom – ígérte.
McGalagony elégedetten bólintott.
– Köszönöm, Hermione – mondta mosolyogva, majd megölelte a nőt. – Minden jót, kedves – köszönt el a fiatal nőtől.
– Viszlát, McGalagony professzor – köszönt el Hermione is.
Nézte az idős boszorkány távolodó hátát, és maga sem értette, mi ütött belé hirtelen, mikor utánakiáltott:
– Vállalom!
~SS/HG~
– Azért igazán megbeszélhetted volna velem is – fortyogott sértetten Ron a konyhaasztalnál ülve.
– Úgy, ahogy te a kviddics-szerződésedet? – szúrt vissza Hermione.
– Az más volt – védekezett a vörös hajú férfi.
– És mégis miben? Hogy veled történt?
Ron dühösen szusszant egyet.
– Nem beszélhettem meg veled, mert gyorsan kellett eldönteni.
– Hát – fonta össze maga előtt a karjait komoran Hermione – ezt is gyorsan kellett.
– És miért volt olyan fontos ezt most eldönteni?
– Azért, mert valószínűleg a minisztérium ragaszkodni fog a három hónapos felmondási időhöz, és ha azt akarom, hogy szeptemberre szabad legyek, ezt most kellett meglépnem.
Ron csak nézte néhány hosszú pillanatig, majd megcsóválta a fejét.
– Nem értelek, Hermione – sóhajtotta. – Feladod a munkádat a minisztériumban, hogy… De hát imádod azt a munkát! – fakadt ki csalódottan.
– Nem, Ron, utálom azt a munkát – mondta csendesen a boszorkány.
A férfi döbbenten hallgatott.
– De sosem mondtad – szólalt meg újra vádlón.
Hermionét elfutotta a méreg. Ezt az álszent barmot!
– Áruld el, Ronald, ugyan mikor mondtam volna? Gyakorlatilag nem is találkozunk hónapok óta! Töltsem panaszkodással azt a kevés időt is, amikor együtt vagyunk? – kérdezte kihívóan, készen állva egy igazán komoly veszekedésre.
Meglepetésére Ron inkább visszavonulót fújt.
– Nem, azt tényleg nem akarom – mondta bocsánatkérőn. – Én csak… – Megvonta a vállát. – Azt szeretném, ha örömöt okozna a munkád. És ha ez a tanítás, akkor elfogadom. Csak nagyon meglepődtem, ez minden.
Hermione egy békülékeny sóhajt hallatott, majd leült Ron mellé, és megfogta a kezét.
– Engem is váratlanul ért, hidd el – bizonygatta. – De egész egyszerűen úgy éreztem, hogy itt a lehetőség, amire vártam, hogy ez az, ami annyira hiányzik, hogy ezt akarom csinálni, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek.
Ron nem felelt, csak biztatóan megszorította a nő kezét, majd átölelte, és hagyta, hogy Hermione a vállára hajtsa a fejét. Sokáig ültek így, szinte már meghitt békességben, mikor a nappaliban lévő falióra megszólalt. Ron felkapta a fejét.
– Basszus, már ennyi az idő? – szólalt meg szinte ijedten. – Elkésem! El kell mennem, ‘Mione – állt fel az asztaltól. – A fiúkkal találkozom.
– Jaj, Ron, ne már, úgy volt, hogy meglátogatjuk a szüleimet – nézett fel rá Hermione csalódottan.
– Ó, a francba, ne haragudj, teljesen kiment a fejemből! – csapott a homlokára a férfi. – Bocs, de ez most nem fog menni – csóválta meg a fejét sajnálkozva. – Menj nélkülem, a fiúk már várnak rám.
– Ron, ne csináld ezt! – mondta idegesen a boszorkány. – Hetek óta készülünk hozzájuk, nem mondhatod le az utolsó pillanatban.
– Jaj, Merlinem, minek ezt így felfújni? – csattant fel sértődötten. – Menj előre nélkülem, én meg majd később csatlakozom. Miért kell mindent túlbonyolítani?
– Túlbonyolítani?! – visszhangozta Hermione indulatosan. – Nem én akarok a csapattársaiddal bulizni! Nem én bonyolítom a dolgokat, hanem te.
– Ezt meg mégis hogy érted? – kérdezte Ron vádlón.
Hermione már nyitotta a száját, hogy elmagyarázza, mégis hogy érti, de meggondolta magát. Mi értelme? Lemondóan megrázta a fejét.
– Sehogy – sóhajtotta csalódottan. – Mindegy, nem érdekes. Érezd jól magad! – tette hozzá gúnyosan.
Ron arca elvörösödött mérgében.
– Kérlek! – vetette oda, majd minden további nélkül otthagyta Hermionét a lakásban, és másnap estig nem is került elő.
~SS/HG~
Roxfort
2005. szeptember 1.
Az ezeréves kastély tornyai ugyanolyan büszkén törtek az ég felé, mint kislánykorában. Alig lépte át a súlyos vaskaput, megrohanták az itt töltött évek emlékei, és Hermione nem tudta megállni, hogy ne öntsék el könnyek a szemét. Egy boldog-nosztalgikus mosollyal nézett körbe, hogy újra elé táruljanak annak a régi életnek a szeretett helyszínei; a hatalmas park, a tó, Hagrid kunyhója a konyhakerttel, az üvegházak, és persze maga a száztornyú, hatalmas kastély. A szíve megdobbant, és kellemes melegség öntötte el a lelkét. Újra itthon volt.
~SS/HG~
Perselus Piton unott arccal szemlélte a beosztási ceremóniát. Mindig utálta a tanévkezdést, a beosztási ceremóniát pedig teljesen fölösleges cécónak tartotta. Meggyőződése volt, hogy a végső csata után már nem kell egyetlen nyitóvacsorát sem végigszenvednie – még egy pont a hullalét javára –, erre valami delíriumos kábulat hat évvel ezelőtt mégis rávette, hogy igent mondjon Minervának, mikor az visszahívta. És ha mindez nem lett volna már éppen elég, Minervának sikerült mindezt megfejelnie azzal az elképesztően hülye lépéssel, hogy minden ellenkezése és tiltakozása ellenére felvette Grangert a tanári karba. Grangert! Az elviselhetetlen, arrogáns kis mindentudót, akinek még csak képesítése sincs!
Tagadhatatlan volt, hogy a nő okos, de ez az okosság nem járt szerénységgel, és az ebből adódó tudálékosság mérhetetlen módon idegesítette őt már Granger diákkorában is, és biztos volt benne, hogy az évek előrehaladtával ez a bosszantó tulajdonsága csak még nagyobb magasságokba emelkedett. És erre hozzávágnak egy tanári pozíciót, hogy adják alá a lovat!
Nos, döntötte el magában, tőle aztán a feje tetejére is állhat a kis okoskodó, biztos, hogy nem fogja egyenrangú kollégaként elismerni, és mindent el fog követni, hogy megkeserítse a napjait. Amolyan szabadidős tevékenység gyanánt. Elvégre mindenkinek kell valami hobbi, nem igaz?
~SS/HG~
2005. November
– Nem, nincs igaza!
A tanáriban mindenki egy emberként nyögött fel magában, frusztráltan véve tudomásul egy újabb Piton-Granger szópárbajt.
Piton csak megemelte a szemöldökét.
– És ezt az a nem egészen háromhónapnyi pedagógusi tapasztalat mondatja magával, ugye, Granger? – kérdezte gúnytól csöpögő hangon, ki sem pillantva a Havi Bájitalszemle mögül.
– Nem értem, miért olyan lényeges az, hogy mióta vagyok itt – vágott vissza Hermione dühösen.
– Akkor felvilágosítom – mondta vérlázítóan kioktató hangon Piton, ahogy összehajtogatta az újságot, majd a boszorkányra emelte fekete szemeit, és lassan, elnyújtottan, mintha értelmi fogyatékoshoz beszélne, megismételte: – Hááááárom hóóóóónaaaap szeeeembeeeen huuuszooonnééégy ééévvvveeel.
– Ne beszéljen úgy hozzám, mintha idióta volnék! – fortyant fel a boszorkány.
– Én igyekszem, higgye el, de… – Hirtelen elhallgatott, mintha a keresné a szavakat, aztán a lehető leglemondóbb hangon folytatta: …maga minden próbálkozásomat derékba töri.
Ezt a szenteskedő seggfejet! Hermione a legszívesebben hozzávágott volna valamit. Mióta csak betette a lábát a Roxfortba, valamennyi kollégája segítette és támogatta abban, hogy minél könnyebben vehesse az új munkából adódó zökkenőket, és hogy mielőbb beilleszkedhessen közéjük, kivéve Pitont. Az a szemétláda kezdettől fogva azon volt, hogy megkeserítse az életét, és minden alkalmat megragadott, hogy közölje vele, mennyire alkalmatlannak tartja, sőt, megvetése jeleként egyszer sem volt hajlandó professzornak szólítani a boszorkányt, kizárólag a vezetéknevén. Hermionét mélységesen felháborította a férfi viselkedése, de nem volt már kislány, hogy meghunyászkodjon előtte, úgyhogy minden alkalommal visszavágott a bájitalmesternek. Az eredmény egy vége-hossza nincs háborúskodás lett, meglehetősen hangos és viharos szópárbajokkal megspékelve. Bármennyire is idegesítette Piton állandó gonoszkodása és megjegyzései, sajnos legtöbbször kénytelen volt magában elismerni, hogy sok kérdésben a bájitalmesternek van igaza. Most viszont teljes bizonyossággal tudta, hogy nincs. Most nem. Ebben a kérdésben nem! Mégis úgy döntött, nem megy bele a vitába, inkább felülemelkedik a férfi viselkedésén. Vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta.
– Nem fogok magával vitatkozni – jelentette ki felsőbbrendűen. – És lehet bármilyen tapasztalt, tisztelt kolléga – nyomta meg a szót annyi megvetéssel, amennyivel csak tudta –, maga nincs egy szinten velem ebben a kérdésben, és soha nem is lesz.
Piton szeme összeszűkült egy pillanatra, de végül inkább csak visszafordult az újságjához.
Hermione a győzelem biztos tudatában magához vette a jegyzeteit, és elégedetten indult, hogy elhagyja a tanári szobát.
– Mondja csak – érte utol Piton selymes hangja, mikor a keze már a kilincsen volt –, Weasley is azért röpköd inkább távol magától, mert nem tartotta őt egy szinten valónak?
– Perselus! – csattant egyszerre Bimba és Hooch figyelmeztető hangja, de már elkéstek.
Hermione agyát elöntötte a düh vörös köde. Életének meglehetősen fájdalmas pontja volt ez a probléma, és az, hogy Piton szándékosan szúrta ezt oda, gyakorlatilag őt nevezve meg felelősnek a házasságában adódó problémák miatt, már túlment minden határon. Hogy merészeli ez a szarházi?!
Villogó szemmel, remegve masírozott vissza a nyugodtan olvasgató bájitalmesterhez, hogy újult erővel folytatódjon a szeptember óta tartó, soha véget érni nem látszó háborúskodásuk.
~SS/HG~
A kifejezés, hogy Granger idegesíti, a legkisebb mértékben sem fedte le, amit valójában érzett. A nő egyszerűen elviselhetetlen volt. A folytonos szövegelése a tanáriban, a fontoskodó közbeszólásai az értekezleteken, hogy mindent véresen komolyan vett a tanítással kapcsolatban, és a folyamatos nyafogása a házasságában felmerülő nehézségek miatt.
Az egyedüli, ami vigasztalta, hogy Grangert gyerekjáték volt kihozni a sodrából, emiatt pedig kitűnő alapanyag volt Piton számára egy kis szórakozáshoz, ő pedig, amikor csak tehette, ki is használta ezt. A nő szinte ordított azért, hogy folyamatosan gúnyolódjon rajta, és mikor látta a tehetetlen dühtől elvörösödni az arcát, az minden pénzt, és minden, Minervától besöpört korholást és szidalmat megért. Ha Grangernek van egy csöpp esze, magától is felmond, ha nincs, majd tesz róla, hogy minél előbb eljusson erre az elhatározásra.
~SS/HG~
2005. december 26.
– Mindenképpen vissza kell menned? – kérdezte csalódottan Hermione. – Azt hittem, legalább az ünnepekkor végre együtt lehetünk.
– Én is, ‘Mione – sóhajtotta Ron – de az edző nem akarja, hogy ellustuljunk ezalatt a két hét alatt.
– De ugye azért el tudsz még jönni a szüleimhez? – kérdezte reménykedve. – Már olyan régen nem találkoztatok.
– Nem hiszem – rázta a fejét szomorúan a vörös hajú férfi. – Már délutánra is összehívott minket. Pedig hidd el, szerettem volna – tette hozzá bocsánatkérően. – Ne haragudj rám, kérlek.
– Nem haragszom, Ron – mondta csüggedten a boszorkány. – Csak elszomorít, hogy szinte alig látjuk egymást.
– Tudom, engem is – mondta megértőn Ron –, de ha lemegy ez az időszak, akkor jövő tavasztól már többet lehetek veled.
– Remélem – sóhajtotta Hermione beletörődőn. Karácsonykor tényleg nem akart vitatkozni.
– Ígérem, hogy úgy lesz – bizonygatta a vörös hajú varázsló, és hogy nyomatékosítsa a szavait, egy gyors csókot nyomott a nő szájára. – Megígérem.
~SS/HG~
2006. március 1.
Hermione izgatottan szaladozott a konyha és a nappali között, ahogy próbálta ellenőrzése alatt tartani a lakásban folyó lázas készülődést. Ahogy Ron karácsonykor előrevetítette neki, a találkozásaik, ha lehet, még ritkábbak lettek, viszont Hermione eldöntötte magában, hogy türelmes és megértő lesz a férfi felé. Minden csalódottságát és frusztráltságát visszanyelte a békesség érdekében, és inkább a munkával igyekezett lekötni minden, Ron nélkül töltött idejét. De eljött végre a várva várt tavasz, és vele együtt a férfi születésnapja, és szerette volna méltóképpen megünnepelni, hogy lezárult ez a sok türelmet igénylő, és mindkettőjüket megviselő időszak. Majdnem két hónapja ment rá, hogy megszervezze a meglepetésbulit. A legnagyobb titokban összetoborozta mindkettőjük családját, a barátaikat és még néhány Ronnak kedves roxforti kollégát is. Mollytól megtanulta Ron összes kedvenc ételének a receptjét, és az egész napját a konyhában sürögve töltötte, hogy valamennyit elkészíthesse. Elhitette Ronnal, hogy olyan sok tennivalója van, hogy biztosan nem tud hazajönni hozzá, és még a férfi edzőjét is beszervezte, hogy jelezzen, amint Ron hazaindul. Mindenkinek a lelkére kötötte, hogy el ne felejtsék használni a kiábrándító bűbájt, és a legnagyobb csendben várják meg, amíg Ron belép a lakásba, hogy minél nagyobb legyen a hatás. Épp hatodjára kezdte volna elismételni a korábban már unalomig felvázolt instrukciókat, mikor a kandalló szikrázva életre kelt, és a nappalit betöltötte Ron edzőjének a hangja.
– Mrs. Weasley! Ron elindult.
~SS/HG~
2006. március 2.
Piton már épp be akart lépni a tanáriba egy kis vacsora utáni csevejre, mikor hirtelen kivágódott az ajtó, őt pedig szinte magával sodorta a könnyáztatta arcú, zaklatott Granger. A nő egy halom pergament a mellkasához szorítva elviharzott mellette, rá sem pillantva a bájitalmesterre, és tulajdonképpen nagyon úgy tűnt, hogy valójában fogalma sincs, merre viszi a lába, csak a helyiséget akarta mihamarabb elhagyni. Piton néhány pillanatig töprengve nézett utána, majd magában vállat vonva belépett a tanáriba. A szobában furcsa, fagyott, zavaró csend fogadta. A kollégái döbbent arccal, felváltva tekintgettek hol egymásra, hol pedig az Esti Próféta aznapi, kiterített példányára.
– Perselus – szólította meg síri hangon Bimba. – Hallotta?
– Micsodát?
Bimba felé nyújtotta az újságot, ahol öles betűk hirdették könyörtelenül:
ROMIONE HÁZASSÁGA VÁLSÁGBAN!
Mi a fene?
Ahogy belemerült a cikk olvasásába, még hallotta, ahogy a kollégái vad pusmogásba kezdenek Grangerről és Weasleyről. Sejtette, hogy a nő házassága nem fenékig tejfel, de álmában sem gondolta volna, hogy majd épp Granger, a hagyományok, tradíciók és a családi élet kéretlen nagykövete fog elválni. Az a nő túlságosan komolyan vett mindent – így nyilván a házasságát is –, és a kudarc, mint olyan, nem létezett a fogalomtárában. Egy ilyen embernek megélni egy ilyen helyzetet nyilvánvalóan a világ végét jelenheti. Hát – gondolta magában –, valahogy majdcsak túlteszi magát rajta.
Egy óra múlva elindult, hogy megkezdje szokásos esti járőrözését a kastélyban. Szerette ezeket a csendben eltöltött sétákat, néha-néha odabiccentve egyik-másik festménynek vagy kísértetnek. Halkan, szinte hangtalanul lépkedett a kihalt folyosókon, mikor egyszer csak szipogás hangja ütötte meg a fülét. Arra fordult, és pár lépés után szembetalálta magát a sírdogáló Grangerrel. A nő a földön kuporgott a fal mellett, a korábban katonás rendbe sorolt pergamenjei szanaszét hevertek a földön. Számmisztika dolgozatok – állapította meg. Még közelebb lépett, már készen arra, hogy megszólítsa, mikor a nő hirtelen ránézett, majd némán megrázta a fejét, és kezét tiltakozón emelte felé.
– Ne! – mondta remegő hangon. – Csak most… Most az egyszer ebben a nyomorult életben tegye meg, hogy visszafogja magát, és megkímél a szemétkedéstől.
Volt valami a hangsúlyban, ami tényleg elvette a kedvét a gúnyolódástól.
Piton meglepetten nézett rá; a nő… teljesen ki volt készülve, ez tisztán látszott. Az arca és a szeme puffadt volt a sírástól, az orra vörös, a haja ziláltabb, mint valaha. Pontosan tudta, mi baja Grangernek, hallotta a pletykát, és látta az újságot. Tulajdonképpen – bár ezt semmiért ki nem mondta volna – egy kicsit meg is sajnálta. Ha valaki, hát ő aztán tudta, milyen csalódni valakiben, akit szeretsz. Tekintete a nő lábánál heverő dolgozatokra tévedt, és egy sóhajt hallatva leeresztette a vállait.
– Jaj, ne – szólalt meg olyan hangon, mint akit hirtelen utolért a felismerés. – Valaki rossz helyre tett egy tizedesvesszőt?
Hermione egy pillanatra rámeredt, majd minden nyomorúsága ellenére nem tudta megállni, hogy ne nevessen fel, bár minden jókedv nélkül. Egészen addig a pillanatig fel sem fogta, hogy micsoda szüksége volt erre; erre a kíméletlen részvétlenségre. A férfi egy igazi tapló volt, mégis, ezzel az egyetlen – Hermione precizitását becsmérlő – kérdéssel könnyedebben kirángatta a depresszió mocsarából, mint bármelyik barát vagy kolléga babusgatása. Még a levegővétel is könnyebbé vált.
– Hogy maga micsoda egy oltári nagy seggfej – szólalt meg rekedten, orrhangon, majd egy hatalmas sóhajjal hátrahajtotta a fejét a kőfalhoz.
– Vitatkozhatnék, de alapigazságokkal nem érdemes – vágott egy szenteskedő fintort a bájitalmester.
Hermione nem túl nőiesen felhorkant, majd szótlanul nézte, ahogy Piton leereszkedik mellé a padlóra, miközben megérezte a férfi észrevétlenül felé kiszórt melegítőbűbáját. A gesztus több mint meglepte. Megáll az ész! Pont ez a lehetetlen alak próbál vigaszt nyújtani neki?
Hosszú perceken keresztül ültek némán egymás mellett; Hermione nem tudta, mit mondhatna, Piton pedig nem tett úgy, mint aki elvárja, hogy mondjon valamit. A férfi nekidöntötte fejét a falnak, karjait felhúzott térdein nyugtatta, miközben szórakozottan forgatta ujjai közt a pálcáját.
– El fogunk válni – szólalt meg végül Hermione tompán.
– Hallottam – dünnyögte Piton bólintva, de nem fűzött hozzá többet.
Orrfújás, majd újabb hosszú hallgatás következett.
– Nem bírtam… egyszerűen képtelen voltam a tanáriban maradni, és nézni a szánakozó arcokat, meg hallgatni, ahogy vigasztalni próbálnak – sóhajtotta Hermione fejcsóválva. – Egyszerűen nem ment. Idegesítettek. Mindenki idegesített, és… – Elhallgatott, próbálta összeszedni a gondolatait. – Nem akarom, hogy szánakozzanak rajtam. Tudom, hogy mindenki jót akar, de egészen mostanáig fel sem fogtam, hogy nekem most egy ilyen – már meg ne bántódjon – „őstulokra” volt szükségem, mint maga.
Piton nem szólt, csak megértőn biccentett; egyáltalán nem tűnt sértettnek.
Hermione megint kifújta az orrát, majd vett egy mély levegőt, és lassan kiengedte.
– Tudja, mik zavarnak a leginkább? – kérdezte, bár nem várt választ, mert rögtön folytatta is. – A rohadt közhelyek. „Ne szomorkodjon, Hermione, tudja, a „Sebek begyógyulnak”, meg „A dolgok majd hamarosan jobbra fordulnak”. Ó, és a kedvencem: „A felhők fölött mindig kék az ég.” – Bosszúsan fújtatott egyet. – Ezt a sok baromságot!
– Az én kedvencem „Az idő mindent megszépít” – mondta Piton. A szeme sarkából látta, hogy erre Granger felé fordul, majd félrebillent fejjel, kérdő tekintettel végigméri. Hogy az a pofátlan nőszemély! – Igen, Granger, szoktam tükörbe nézni – húzta fel méretes orrát kissé sértetten.
Hermione – nem túl nőiesen – elröhögte magát.
– Ez magaslabda volt – védekezett vigyorogva. – Bocsánat, de annyira adta magát a dolog – vihogta, mire a férfi csak megforgatta a szemét.
– Hát hogyne – fintorogta.
– Sajnálom – mondta minden megbánás nélkül, enyhe mosollyal a szája sarkában.
– Betudom az állapotának – morogta Piton, majd egy sóhajjal talpra kecmergett. – Most viszont, ha nem bánja, itt az ideje, hogy távozzam. És talán magának sem ártana, ha felkelne végre – nyújtotta a kezét Hermione felé.
Hermione hálásan elfogadta – egészen addig észre sem vette, mennyire elgémberedtek a lábai –, és hagyta, hogy a bájitalmester felsegítse. Vett egy mély levegőt, majd lassan, reszketőn kifújta.
– Köszönöm – mondta halkan a férfinak, és mindketten tudták, hogy ez nem az iménti lovagias gesztusnak szól.
Piton csak biccentett reagálásképpen.
– Jó éjt, Granger professzor – mondta még, először használva a titulust Hermione neve mögött, majd sarkon fordult, és hamarosan beleveszett a folyosó sötétjébe.
Hermione töprengve nézett utána néhány hosszú pillanatig, majd lassan megrázta a fejét, és magában mosolyogva egy pálcaintéssel újra egy halomba rendezte a szétszóródott pergamaneket. Nem nyugodott meg maradéktalanul, mégis sokkal könnyebbnek érezte a lelkét, mint korábban. Talán még aludni is képes lesz. Maga sem hitte volna, de végül is Pitonnak a maga kifacsart, gúnyos és kegyetlen módján sikerült őt valamelyest megvigasztalnia, és úgy érezte, ha békét nem is, fegyverszünetet mindenképpen kötöttek.
Megj,: *Saját magam kreált, kitalált lények (ha mégsem, akkor bocsi, tényleg véletlen volt)
Snapefan dolgai 