2006. március 8.
Hermione halkan nyitott be a tanáriba. Egy hét telt el azóta, hogy a Ron születésnapjára szervezett meglepetésbuli egy a házasságát szétzúzó, totális botrányba fulladt, élete legszörnyűbb és legkínosabb estéjét okozva ezzel. Fenekestül felfordult az élete, és nem tudta, hogyan billenthetné vissza a korábbi mederbe. McGalagony jóvoltából kapott pár nap rendkívüli szabadságot, megadva a lehetőséget, hogy Ronnal átbeszéljék a dolgaikat, és egyúttal egy kicsit kikerüljön a kollégái szánakozó és egyben kíváncsi tekintete elől. Bár a lényeget ismertette az igazgatónővel, részletekbe még az ő kedvéért sem szeretett volna belemenni, az idős boszorkány pedig tiszteletben tartotta a kérését, amiért Hermione őszintén hálás volt. Két napja tért vissza a kastélyba, és próbált minél kevesebb időt a kollégái közelében tölteni, elkerülve, hogy kérdésekkel és részvéttel bombázzák, viszont ő is tudta, hogy nem bujkálhat örökké.
A helyiségben csak néhányan tartózkodtak, köztük Piton is, elmerülten jegyzetelve egy pergamenre, de az ajtónyitás hangjára odapillantott. Hermione azóta az ominózus este óta nem találkozott a férfival, és nem tudta, hogyan is kellene viselkednie vele, vagy mit kellene mondania, de az előző héten történt események arra késztették, hogy halvány mosolyt küldjön a bájitalmester felé köszönés gyanánt. Piton egy pillanatig komolyan nézett vissza rá, majd reagálásképpen egy egészen aprót biccentett, mielőtt újra körmölni kezdett volna. Hermione tétován ácsorgott néhány másodpercig, és végül maga sem tudta, mi vitte rá, de nem a megszokott, Pitontól távol lévő helyéhez indult el, hanem lassan közelebb ment, és csendben leereszkedett a férfi melletti székre.
Piton meglepettségét csak a pennája sercegésének pillanatnyi megtorpanása tükrözte, de a férfi nem nézett fel, és rá sem pillantott. Tulajdonképpen úgy tett, mintha a nő ott sem lenne, Hermione pedig magában köszönetet mondott a bájitalmesternek, amiért az nem erőlteti a társalgást, és neki sem volt másra szüksége, csak erre a megértő csendre.
~SS/HG~
A szék Piton mellett Hermione állandó helyévé kezdett válni, és bár a férfi igencsak furcsállta, nem tette szóvá. Tulajdonképpen fogalma sem volt, egyáltalán kellene-e bosszankodnia miatta, hiszen a nő nem csinált egyebet, mint némán üldögélt mellette. Hát, végül is, amíg Granger képes tartani eme meglepően kedvező új szokását, ő el tudja viselni.
De az, hogy a nő minden kényszerítés nélkül az ő közelében tartózkodjon… Az eddigi viszonyuk alapján ez több mint megdöbbentette. És miért is csinálta? Csak mert akkor este nem hagyta magára? Más se tette volna, és különben is, Granger már akkor megköszönte. Úgyhogy rendben, lehet továbblépni. Valami griffendéles demonstráció lenne ez a részéről, hogy így prezentálja, mennyire hálás neki? A legfurcsább mégis az volt, hogy Granger nem akart beszélgetni. Ő, aki korábban nem volt képes befogni a száját! Pedig ahogy a kolléganői vizsla tekintetét elnézte, biztos volt benne, hogy azok bizony nem bánnák, ha Granger szómenése visszatérne végre, csillapítva ezzel a pletykaéhségüket a válásával kapcsolatban. Annyi azért volt a boszorkányokban, hogy tiszteletben tartották Granger ki nem mondott kérését, és nem kérdezősködtek, bár Piton egészen biztos volt benne, hogy a vén csontok majd’ belegebednek, hogy visszafogják magukat.
~SS/HG~
2006. március 12.
Piton igyekezett kiélvezni a vasárnap biztosította nyugalmat, hogy végre egyedül lehet a tanáriban, hallgatva a kandallóban lobogó tűz ropogását, a kedvenc foteljában olvasgatva egy csésze tea mellett, mikor Granger belépett, majd egy biccentést követően leereszkedett a vele szemben lévő kanapéra. A nő nem szólt, csak fogta a magával hozott könyvet, és ő is olvasni kezdett. Talán egy óra is eltelt békés olvasgatással, mikor Piton kezdte úgy érezni, figyelik. Felnézett, és nem csalódott; Granger őt fixírozta furcsán csillogó szemmel, az ajkát harapdálva, viszont mikor a férfi a szemébe nézett, visszakapta tekintetét a könyvre. Piton figyelte a lesütött szemű nőt néhány pillanatig, de mikor az nem nézett fel újra, ő is visszatért az olvasáshoz. A kémként eltöltött évek rutinja azonban nem múlt el maradéktalanul, és bár úgy tűnt, minden figyelmét a kezében tartott könyvre fordítja, fél szemmel a nőt figyelte. Granger egyre gyakrabban tekintgetett felé a szempillái alól, majd egy idő után összecsukta a könyvet, és felsóhajtott.
– Én… – kezdett bele halkan és kissé bizonytalanul Hermione – ide költöztem, otthagytam neki a lakást. – Nem kellett mondania, Piton tudta, hogy Ronról beszél. – Ron… kiderült, hogy meleg – vallotta be. – Őrület, nem igaz? Ezernyi más dolog megfordult a fejemben, hogy mi baja lehet, de ez az egy nem – sóhajtotta. – Az utóbbi időben sok vitánk volt. A munkája, az én munkám, és hogy alig vagyunk együtt. Erre kiderül, hogy minden azért volt, mert homoszexuális, csak nem merte bevallani.
Piton próbált úgy tenni, mint akit annyira leköt az olvasás, hogy nem is hallja, mit mond a másik, de úgy tűnt, a boszorkányt ez nem zavarja, mert megnyitotta a szóáradat csapját, és most képtelen elzárni.
– Nem akartam olyan feleség lenni, aki folyton panaszkodik, de rettenetesen nehéz volt megállni, hogy ne vágjam a fejéhez a dolgokat, és ő is azt mondta, hogy tavasztól minden meg fog változni, ezért úgy gondoltam, egy kis ünneplés talán jót fog tenni mindkettőnknek, úgyhogy meglepetésbulit szerveztem a születésnapjára. Igen, tudom, egy buli nem épp párterápia – mondta, mintha attól tartana, Piton közbe fog szólni –, de… Nem tudom – csóválta meg a fejét tanácstalanul. – Talán azt hittem, azzal, hogy látja, hogy gondolok rá, talán majd ő is többet akar velem lenni. – Piton feladta a törekvését az olvasás mímelésére, inkább csüggedten az ölébe ejtette a könyvét. – Olyan, de olyan hülye voltam! Majdnem két hónapot áldoztam arra a nyomorult bulira! Látott már ennél idiótább dolgot?
Hermione egy pillanatra elhallgatott, így végre Pitonnak is volt alkalma megszólalni.
– Mondja, miért engem „boldogít” ezekkel – kérdezte tétován –, miért nem Minervát vagy Pomonát, vagy mondjuk Poppyt? – Szentséges ég, ugye Granger nem akarja rázúdítani az egész melodrámát?
– Mert ők sajnálkoznának a részleteken, magát viszont igazából nem érdekli.
– Engem tényleg nem… – tett egy erőtlen kísérletet, amibe némi őszinte riadalom is vegyült, de a boszorkány mintha meg se hallotta volna, és Piton csüggedten vette tudomásul, hogy bizony, ha akarja, ha nem, most olyan információk birtokába fog kerülni Granger magánéletét illetően, amiért Bimba akár gyilkolni is képes lenne. Merlin, könyörülj meg! Hullalét kontra a jelenlegi: kettő-null.
– A fenébe, hiszen még három éve sincs, hogy összeházasodtunk! – kiáltott fel indulatosan Hermione. – Tudja, mennyit volt velem összesen ez idő alatt? Talán három hónapot! Hármat! Persze most már tudom, mi volt az oka, de akkor is! Fél évvel azután, hogy összeházasodtunk, leszerződött ahhoz a kviddics-csapathoz, és onnantól szinte nem is láttam. Tudta, hogy oda is azért ment, mert akkor már két hónapja viszonya volt az egyik csapattársával? – folytatta szünetet sem tartva. – Valami Gavinnel. Erre én meglepetéspartit szervezek családdal és barátokkal, hogy aztán bebotladozzon egy pasassal csókolózva abban a tudatban, hogy üres a lakás.
Hermione végre elhallgatott egy kis időre, de Piton nem igazán tudta, mit is mondhatna.
– Elmondta nekem, hogy évekig még önmaga előtt sem merte bevallani a nyilvánvalót – folytatta –, és elhitette magával, hogy amit irántam érez, az szerelem, nem pedig csak barátság, és azt gondolta, ha összeházasodunk, azzal majd minden megoldódik. Mint mikor mások csak azért vállalnak gyereket, hogy hátha együtt maradnak – csóválta meg a fejét rosszallóan, majd megújult erővel kezdett bele az önostorozásba. – Nem tudom elhinni, hogy ennyire vak voltam, és így félreismertem őt. Hogyhogy nem jöttem rá, mi is az igazi probléma?
– Miért kellett volna? – szólt közbe váratlanul Piton. – Azt mondta, Weasley sem volt benne biztos.
Hermione vállat vont.
– Azt hittem, velem van a baj. A legjobban az bosszant, hogy igazából még csak haragudni se tudok rá úgy istenigazán. És ó, Merlinem, szegény Molly! Nem tudja, mit tegyen. Engem is támogatni akar, de Ron mégiscsak a fia, és nem szakadhat ketté. Ez most neki is nagyon nehéz. Mindenkinek az – fejezte be sóhajtva, és úgy érezte, végre kibeszélte magából az utóbbi napok felgyülemlett feszültségét.
Néhány percig az ajkát harapdálva, gondolataiba merülve nézett maga elé, majd felpillantott Pitonra, és halványan, együttérzően elmosolyodott.
– Most megrémítettem, igaz?
– Az jobban, hogy elkezdtem magára odafigyelni – jegyezte meg a bájitalmester.
Hermione rövid nevetést hallatott.
– Köszönöm, hogy végighallgatott – mondta hálásan. – Sokat jelentett.
– Csak ne csináljon ebből rendszert – sóhajtott fel a férfi színpadiasan, majd újra a könyvére fordította minden figyelmét.
Hermione csak mosolygott.
~SS/HG~
Reggeli Próféta 2006. március 16.
ROMIONE VÁLIK!
Ronald Weasley és Hermione Granger-Weasley úgy döntöttek, beadják a válókeresetet. Mint ahogy azt már korábban megírtuk, az Aranytrió szerelmespárjának házassága válságba jutott, bár akkor az okokról nem tudtunk beszámolni olvasóinknak.
Mr. Ronald Weasley egy, a szerkesztőségünkbe eljuttatott nyilatkozattal szeretne pontot tenni a találgatások végére. A nyilatkozatot változtatás nélkül közöljük:
„Szeretném bejelenteni, hogy a Hermionéval kötött házasságunk minden találgatás ellenére az én hibámból futott zátonyra, és ennek az oka a következő: Meleg vagyok. Erre én magam is csak nemrégiben jöttem rá, és nem szeretnék ezzel kapcsolatban a jövőben senkinek magyarázkodni. Ez az én magánügyem, és kérek mindenkit, tartsa ezt tiszteletben. Mindamellett azt is szeretném tisztázni, hogy Hermione Grangerrel továbbra is jó a viszonyunk, nincs köztünk semmiféle ellenségeskedés. Hermione nagyon megértő és támogató volt irányomban, és nem tudok ezért eléggé hálás lenni. Remélem, minél előbb megtalálja a boldogságot! Erről az ügyről és a magánéletemről nem kívánok több információt megosztani senkivel. Köszönöm a megértésüket!
Ronald Bilius Weasley”
Annyi bizonyos, hogy erre senki nem számított.
A válópert a felek kérésére gyorsított eljárásban tárgyalja a Wizengamot. Hermione Granger nem kívánt nyilatkozni.
~SS/HG~
2006. április 17.
A válás egy délelőtt alatt lezajlott. Nem volt könnyes, keserű megbánás, nem könyörögtek a másiknak, hogy gondolja meg magát, és azzal, hogy mindenben megegyeztek előre, jelentősen felgyorsították a folyamatot. Ron – talán hogy enyhítse a lelkiismeret-furdalását – eleinte ragaszkodott ahhoz, hogy Hermione tartsa meg a lakást, de a nő nem érezte úgy, hogy képes lenne ottmaradni, pláne, hogy a nappali mindig az ott lejátszódott in flagrantira emlékeztetné, Ron pedig végül kelletlenül, de elfogadta a döntését.
– Akkor… – szólalt meg tétován a férfi, mikor már kint voltak a minisztérium épülete előtt. – Mit fogsz most csinálni?
– Visszamegyek a Roxfortba – válaszolta Hermione.
Csend telepedett rájuk, egyikük sem tudta, mit kellene mondania vagy tennie. Ron a cipője orrát bámulta.
– Úgy sajnálom, Hermione – bukott ki belőle hirtelen. – Ezt az egészet. Sajnálom, hogy csalódást és fájdalmat okoztam neked.
Hermione szomorkásan elmosolyodott.
– Tudom, Ron – mondta csendesen.
– Ne haragudj rám – kérte a varázsló.
– Nem haragszom – bizonygatta. – Nem tehetsz róla. És ha együtt maradunk, talán én csaltalak volna meg téged egy pasassal – tette hozzá, hogy oldja a feszültséget.
Ron zavartan elnevette magát, majd hirtelen elkomorodott.
– Nem akartalak becsapni – nézett Hermione szemébe őszinte megbánással.
– Igen, tudom – nyugtatta meg a boszorkány, és minden igyekezete ellenére legördült egy könnycsepp az arcán.
– Jaj, Hermione! – lépett közelebb Ron, de a nő megállította.
– Ne – emelte fel a kezét –, semmi baj. Tényleg – erősködött.
– Tehetek érted valamit?
– Nem kell – rázta meg a fejét. – Jól vagyok… Jól leszek – javította ki magát, majd vett egy reszketeg lélegzetet. – Csak kell egy kis idő, ez minden.
Ron kutatón nézte az arcát, majd bólintott.
– Rendben – bólintott, majd búcsúzólag Hermione felé nyújtotta a kezét. – Hát akkor én…
– Ó, te bolond, hagyd már ezt! – ütötte félre a kezét a nő, majd egy könnyes nevetéssel magához ölelte a meglepett varázslót, aki néhány pillanat múlva megkönnyebbülten viszonozta a gesztust. – Viszlát, Ron – suttogta Hermione, és egy búcsúcsókot nyomott a férfi arcára. – Vigyázz magadra!
– Te is – mormogta Ron, aztán csak nézte, ahogy Hermione sarkon fordul, és lassan beleveszik az utcán hömpölygő tömegbe.
~SS/HG~
Április utolsó napjaira végre elmaradtak az évszakra jellemző esőzések, és a napsütéses nappalok Hermione hangulatára is kedvezően hatottak. A válásukat követő hetekben kissé megint magába fordult, bár lényegesen könnyebben viselte az egész helyzetet, mint a kezdetekben. Már nem szomorkodott annyira, bár továbbra is tőle szokatlanul csendes volt. Mivel az újságírók folyton a nyomában voltak, megpróbálva kicsikarni egy nyilatkozatot a hogylétéről, úgy döntött, nem hagyja el a Roxfortot. Inkább a munkájára koncentrált, különórákat, korrepetálásokat vállalt, és ez meglehetősen jó terápiának bizonyult. Ami a barátait illette, tudta, hogy számíthat rájuk, mégsem akarta, hogy Harry vagy Ginny kínosan érezze magát amiatt, hogy Ron és közte őrlődnek. Nem szerette volna, hogy választaniuk kelljen, és bár többször is meghívást kapott tőlük, udvariasan, de visszautasította őket. Egyedüllétre volt szüksége, Harryék pedig megértették és tiszteletben tartották ezt a kérését, biztosítva őt a támogatásukról a Weasley házaspárral együtt. Ez mérhetetlenül jólesett a lelkének.
Az egyedüli társasága a roxforti tanáriban nyüzsgő kollégái voltak, bár inkább csak hallgatta a beszélgetéseket, mint részt vett bennük. Továbbra is Piton mellé ült le minden alkalommal, és bár alig beszéltek néhány szónál többet, a férfi jelenléte megnyugtatta. Piton nem érdeklődött a hogyléte felől, neki pedig nem volt kedve beszélni magáról, és ez mindkettőjüknek tökéletesen megfelelt. Időnként már mosolyogni is volt kedve.
~SS/HG~
2006. május 22.
A május nemcsak a nyugalom időszakát hozta magával Hermione számára a felé irányuló médiafigyelem lanyhulásával, hanem a szikrázó napsütést és a meleget is, és a tavasz mintha nemcsak a kamasz diákok hormonjait élesztette volna fel, hanem még az idős tanárnőkét is.
Hermione a zavartság és a nevethetnék között ingadozva figyelte, ahogy McGalagony, Madam Pomfrey és Bimba professzor a Szombati Boszorkány társkereső rovatát böngészik, kuncogva olvasgatva a különféle bemutatkozásokat a társra vágyó boszorkányok és varázslók hirdetéseiben.
– Esküszöm, meg kellene próbálnunk, mit szólsz, Minerva? – kérdezte Bimba. – Mi is adjunk fel egy hirdetést, hátha szerencsénk lesz – vigyorogta. – Elvégre nem maradhatunk örökre pártában.
Ez már Piton figyelmét is felkeltette.
– A Roxfort két nagybecsű matrónája a társkereső rovatban? – csóválta a fejét szenteskedő képpel, és letette a pennát a kezéből. – Azért másnak is hagyják meg a reményt, Bimba professzor.
Hermione gyorsan beharapta a száját, nehogy elvigyorodjon. Tulajdonképpen, ha Piton nem rajta, hanem máson gúnyolódott, egész vicces volt.
– Ugyan, ugyan, Perselus – kuncogott Bimba, és a férfi felé küldött egy játékosan kacér kacsintást –, tudom, hogy csak azért mondja, mert úgyis magát választanánk.
Piton egy pillanatra az idős boszorkányra meredt.
– Éppen ettől félek, Pomona – értett egyet végül frusztrált képpel, mire Hermione nem bírta tovább, prüszkölve felnevetett.
Piton meglepetten nézett a nőre. Nocsak! Mégis van humora?
– Ejnye, Perselus – csóválta megrovón a fejét McGalagony –, még a végén megfullasztod Hermionét.
– Pedig biztosan jót tenne a hangulatának, Perselus – húzta tovább Bimba a férfit. – Sose tudja meg, ha nem próbálja – vigyorgott provokatívan a bájitalmesterre.
– Hát – állt fel gyorsan az asztaltól és indult kifelé Piton –, inkább menekülőre fogom, mielőtt még mindenféle őrült boszorkányok rám vetik magukat.
Hermione most már nyíltan felnevetett, és még azután is nehezen tudta abbahagyni, hogy Piton mögött bevágódott az ajtó.
– Bocsánat – szabadkozott a könnyeit törölgetve Bimbának –, nem akartam kinevetni, de ez most annyira…
– Semmi baj, kedves, tudjuk, hogy vicces volt – intette le McGalagony kuncogva.
– Igen, tényleg az volt – értett egyet Hermione.
– Igen, Perselus igazából vicces – szólt közbe Madam Pomfrey is.
– Csak olyan furcsa volt, tudják… – Hermione a szavakat kereste. – Én sosem gondoltam volna, hogy ő… Értik – vonta meg a vállát zavartan.
– Semmi baj, ez bizonyára még újdonság magának, elvégre nem ilyennek ismeri – mondta Bimba –, és időbe telik, de ha egyszer túllát Perselus keménynek tűnő szavain, akkor rá fog jönni, hogy egy meglehetősen fejlett és kifinomult humorérzéket rejteget a komor álarc mögött. Egy kifejezetten szórakoztatót.
– Igen – tódította Poppy –, Perselus az a kutya, amelyik ugat, de nem harap. Nem szabad komolyan venni.
– Semmiképpen – értett egyet McGalagony is, majd újra az apróhirdetéseket kezdte böngészni. – Pomona, hol is van annak a newcastle-i seprűkészítőnek a hirdetése?
A három boszorkányt újra lefoglalta az újság, Hermione pedig jó ideig töprengett még a hallottakon.
~SS/HG~
2006. június 16.
Hermione maga sem gondolta volna, hogy a tanév utolsó napja ilyen gyorsan elérkezik. Visszagondolva az utóbbi időszakra, leszámítva a Horcruxokra való vadászat hónapjait, nem volt még ilyen eseménydús éve. És ilyen érzelemgazdag sem. Óriási meglepetések érték, olyan dolgok, amiket sosem hitt, hogy bekövetkeznek – akár Ronnal, akár Pitonnal kapcsolatban –, és amik majd ennyire véleményformálók lesznek a számára. Sok mindent látott másképp, sok dologról vélekedett máshogy, mint korábban. Mindent egybevéve úgy érezte, hogy egy meglehetősen nehéz, de mégis jó időszak van mögötte. Bár utálta a közhelyeket, most mégis eszébe jutott; Ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Tényleg így érezte. Összeroppanhatott volna, de mégis sikerült felállnia az élet adta pofonból, és úgy vélte, ezzel a tapasztalattal a háta mögött most már bármivel képes lesz szembenézni.
Kíváncsian várta a következő tanévet, és hogy az mit hoz majd magával.
Snapefan dolgai 