2006. nyár
Hermione elégedett sóhajjal dőlt hátra a napozóágyon, melyre jótékony árnyékot vetett a napernyő, megvédve őt a szikrázó, görögországi nap vakító fényétől. A szemét behunyva hallgatta a tenger andalító zsongását, élvezve az enyhe szellőt, ami kellemesen ellensúlyozta a hőséget. Úgy döntött, kéthetes nyaralása utolsó napjait lazítással, pihenéssel és strandolással tölti. Az előző napok intenzív turistáskodása, múzeum- és könyvtárlátogatása és a görög varázslóvilág megismerésének időszaka után most igazán jólesett a semmittevés. Mosolygásra késztette a tudat, hogy az itteni muglik néhai nagy varázslókat és boszorkányokat tisztelnek istenekként a mai napig, mondavilágukban örökítve meg a nagy elődök tetteit.
Annak ellenére, hogy lenyűgözték a látottak és a felfedezések, most mégis úgy vélte, a tengerparthoz semmi sem fogható. A látvány – az azúrkék, kristálytiszta vizű tenger és a fehér homok az apró panzióval a háttérben – egyenesen elvarázsolta, és csak most döbbent rá, milyen nagy szüksége volt már erre.
Azt a másfél hetet leszámítva, amit a szüleinél töltött, gyakorlatilag egész nyáron a Roxfortban tartózkodott, rendszeres időközönként beiktatva egy-egy látogatást Harryékhez vagy a Weasley házaspárhoz. Az első alkalom után – mikor is a két nő egymás vállán sírta el bánatát – már sokkal könnyedebb hangulatban történtek a találkozók Mollyval és Arthurral. Hermione szívesen töltötte náluk az idejét, és saját maga is meglepődve tapasztalta, hogy egyre könnyebb úgy Ronról – vagy Ronnal, ha véletlenül ő is ott tartózkodott – beszélgetni, hogy már nem érez mély szomorúságot. Tulajdonképpen be kellett ismernie, hogy gyakorlatilag egyre inkább kezd a férfira barátként, mint volt szerelemként tekinteni. Ez a tény pedig meglehetősen felszabadulttá tette.
A Roxfortban nem sok társasága volt; az igazgatónőn és rajta kívül csak Binns professzor és Mr. Frics maradt ott nyárra, mindenki más elutazott vagy hazament. Még Piton is, bár Hermione nehezen hitte el, hogy a férfi szalmakalapban, szandálban, fényképezőgéppel a nyakában és térképpel a kezében kirándulgatna valamelyik országban. Mindenesetre elképzelni őt így, meglehetősen könnyen nevetésre késztette.
– Hellosz, Missz Hermionesz – rángatta ki a merengésből a kis panzió tulajának hangja.
Hermione felpillantott, és rámosolygott az idős, barátságos és igencsak nagyhangú férfira.
– Yasu, Costa papa – köszöntötte görögül a férfit, mire egy széles, foghíjas mosolyt kapott válaszul.
– Tesszéksz – nyújtogatott felé egy koktélt a tulaj.
– Nem, én nem rendeltem semmit – tiltakozott, de Costa megrázta a fejét, és hüvelykujjával a háta mögé bökött.
– Asz a fickósz – forgatta meg a szemét –, asz küldi magánaksz.
Hermione Costa háta mögé pillantott, ahol a panzió előtt felállított bárpultnál egy fiatal, barna hajú és napbarnított férfi üldögélt, csábító mosolyt küldve a nő felé.
– Ó, értem – mondta, majd újra Costa felé fordulva megrázta a fejét. – Igazán köszönöm, de megkérném, hogy vigye vissza – kérte az idős férfit, mire az elégedetten felmorrant, majd suttogóra fogva a hangját, közelebb hajolt Hermionéhoz.
– Okoszan teszi, Missz Hermionesz – közölte bizalmasan –, asz ott amúgy szem görögsz, hanem piszok töröksz. Ne bísszon meg egy törökszben – villogtatta a szemét fontoskodva a boszorkányra, akinek csak nehezen sikerült megőriznie a komolyságát, majd Costa papa sarkon fordult, odacaplatott az idegenhez a bárpultnál, és végtelenül kárörvendő képpel csapta le elé a visszaküldött koktélt.
Hermione magában nevetve feküdt vissza a napozóágyra. Mióta csak betette a lábát a kis panzióba, az idős férfi úgy pártfogolta, mintha csak a saját lánya lett volna, és bőszen hessegetett el minden ismerkedni vágyó görög és külföldi férfit a közeléből, amiért Hermione igencsak hálás volt. Bár mind Ginny, mind Molly, mind pedig az édesanyja azt javasolta neki, hogy kezdjen el ismerkedni, ha másért nem, hát némi önbizalomnövelő terápia gyanánt, úgy érezte, most semmi kedve belemenni sem egy hosszabb, sem pedig egy futó kapcsolatba. Meglehetősen élvezte a szingliséget, és jó darabig nem kívánt ezen változtatni. Pláne nem erre a maradék két napra ebben a csodás országban. Az egyetlen, amit ebben az időben tenni szándékozott, az a napozás. És ehhez tartani is fogja magát.
Egy hosszú, elégedett sóhajjal lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a tenger moraja újra elandalítsa. Mielőtt elszunnyadt volna, az volt az utolsó gondolata, mennyire várja már az új tanév kezdetét.
~SS/HG~
Piton nyara igen kellemesen telt. Miután hazaköltözött a Fonó sorra, az első napot azzal töltötte, hogy megszabadítsa a lakást a tíz hónapos távolléte alatt felgyülemlett portól és pókhálótól; egy alapos takarító és fertőtlenítő bűbáj után lakhatóvá nyilvánította a területet. A lakás, nyomorúságos gyerekkorának a színhelye, alapos változásokon ment keresztül a háború óta. Egészen addig nem érezte szükségét, hogy időt és energiát pazaroljon arra, hogy a maga kedve szerint átalakítsa; mi értelme, ha úgysem éli túl? Mivel azonban a háború rá váró kimenetele igencsak a tervei – bár semmiképpen sem a kedve – ellen alakult, a felgyógyulását követően visszaköltözött, és mindent megtett, hogy a lakás még csak megközelítőleg se hasonlítson a korábbi önmagához. Az addigi szűkös, szegényes és sötét helyiségeket tágas, világos terek és kényelmes bútorok váltották fel. Nem volt hivalkodó, de otthonos volt. A céljainak tökéletesen megfelelt, és az alagsorban még egy rögtönzött bájitallabor is helyet kapott a kutatásaihoz. Gyakorlatilag itt töltötte az egész szabadságot, kísérletezve, jegyzetelgetve, az eredmények alakulásától függően hol rosszabb, hol jobb kedvvel.
A mások számára monotonnak tűnő időtöltést mindössze egyetlen hétre szakította meg, hogy Marokkót és Tibetet felkeresve ritka, egzotikus bájitalhozzávalókat és gyógynövényeket szerezzen be. Ezen kívül csak ritkán ment el hazulról, akkor is kizárólag azért, hogy felkeressen egy-egy mugli bárt, ahol senki sem tudta, ki is ő. Időnként még nőkkel is találkozott ott, akik társaságra vágytak, és akiktől nem kellett tartania, hogy legközelebb felismerik, miután néhány órával később otthagyta őket. Igazán nem volt oka panaszra.
Egyáltalán nem várta az új tanévet.
~SS/HG~
Roxfort
2006. szeptember 1.
– Jó estét, Piton professzor – ült le mosolyogva a férfi mellé Hermione a nagyteremben.
– Magának talán az – morogta.
– Ne mondja, hogy maga nem várta az új tanévet – mondta töretlen lelkesedéssel a nő.
– Nézzük csak – húzta el a száját gúnyosan a bájitalmester – dögunalmas évnyitó, érdektelen beosztási ceremónia, hangzavar, idióta diákok és a maga folyamatos, bosszantó locsogása. Még vacillálok, melyik felé billenjen a mérleg.
Hermione úgy döntött, meg sem hallja a nem is burkolt sértést. Sőt! Akkor már inkább cukkolja egy kicsit Pitont.
– Én Görögországban jártam – szólalt meg csevegő hangon, és kaján örömmel állapította meg, hogy a férfi egy pillanatra lehunyja a szemét. – Valami gyönyörű volt, el kell egyszer mennie oda. Ígérje meg, hogy elmegy oda. Majd megadom a panzió címét, ahol megszálltam. Egy imádnivaló öregúr a tulaj, biztos maga is kedvelné. Képzelje, megtudtam…
Az élménybeszámoló egész vacsora alatt kitartott.
~SS/HG~
Piton feje valósággal zsongott Hermione zsolozsmájától az este végére, és a férfi másra sem vágyott, csak néhány óra tiszta csöndre. Szomorúan állapította meg, hogy Granger beszélhetnéke a régi fényében tündököl, a sértései pedig gyakorlatilag leperegtek róla, pedig igazán nem szűkölködött velük. De a nő mintha eldöntötte volna, hogy nem veszi figyelembe a gorombaságait. Tulajdonképpen magában egy picit elismeréssel adózott Grangernek emiatt, és ha nagyon őszinte akart lenni magához, nem is bánta, hogy így van. Igaz, hogy korábban kifejezetten szórakoztatónak találta úgy bosszantani a boszorkányt, hogy az mindent a szívére vett, de az, hogy Granger most mindenféle hisztéria nélkül felveszi vele a kesztyűt úgy, hogy nem sértődésből vág vissza – Mi más lett volna az egész estés idegenvezetői beszámoló? –, csak még élvezetesebbé fogja tenni a jövőbeni szócsatáikat. Mert lesznek, ebben egészen biztos volt. Szinte már mosolyogva töltött magának egy pohár Lángnyelv whiskyt.
~SS/HG~
2006. október
Piton nem tévedett. Tényleg napi szinten voltak adok-kapok vitáik Hermionéval, és a nő igazán méltó ellenfélnek bizonyult. Néha-néha azért még megsértődött a bájitalmester gúnyos megjegyzésein, de hamar magára talált, és újult erővel dobta vissza a képzeletbeli labdákat a férfinak. Piton felettébb szórakoztatónak találta.
Természetesen nem csak vitáik voltak. Hermione sokszor kérte ki a bájitalmester véleményét bizonyos kérdésekben, és bár a férfi nem mondta és nem mutatta, jólesett ez a felé tanúsított bizalom. A legkülönfélébb témákban folytattak órákon át tartó beszélgetéseket, és a férfinak kifejezetten imponáló volt, hogy Hermione meglehetősen tájékozott volt sok mindennel kapcsolatban. Piton nem állította, hogy a viszonyuk baráti lenne, de az első, egymásra kígyót-békát kiabáló időszakhoz képest ez a mostani, kollegiális viszony óriási előrelépést jelentett.
Hermione rettenetesen élvezte a tanítást. Úgy érezte, végre megtalálta a helyét. Óriási sikernek könyvelte el, hogy a kezdetben még tartózkodó mardekáros diákok is elfogadták őt, tisztelettel bántak vele, és bizalommal fordultak felé. Valósággal szárnyakat kapott ezektől a visszajelzésektől. Ami a tanártársait illette, sosem gondolta volna, hogy épp Piton lesz majd az, akivel ilyen jó viszonyt tud kialakítani a kollégái közül. A férfi persze nem hazudtolta meg magát, és bővelkedett gúnyos megjegyzésekben, de valamiért Hermione egy-egy kivétellel ezeket inkább szórakoztatónak találta, nem restellve riposztozni a bájitalmesternek, és nem tudta, miért, de szinte biztos volt abban, hogy a férfi is inkább értékelte ezt, semmint hogy bosszantotta volna. Mikor pedig Piton a véleményét és a segítségét kérte egy bájitalhoz kötődő számítással kapcsolatban, Hermione végtelenül boldog és büszke volt, és még McGalagony professzor egy évvel korábbi felkérésénél is nagyobb elismerésnek tartotta.
~SS/HG~
2006.október 31.
1981. óta a Halloween Pitonnak nem az ünnepet jelentette, hanem a napot, mikor a nő, akit egykor szeretett, meghalt. Minerva ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen az ünnepségen, de arra, hogy részt vegyen az utána következő, diákoknak tartott bulin, már nem volt hajlandó. Ígéretet tett az igazgatónőnek, hogy helyette a folyosókon járőrözik az este folyamán, majd otthagyta a nagytermet. Szinte céltalanul bolyongott a folyosókon, és bármennyire igyekezett másra koncentrálni, a gondolatai folyton ugyanahhoz az emberhez tértek vissza: Lilyhez.
Hiányzott neki, szeretett volna beszélni vele, de nem azért, amire mások – vagy a bulvárlapok – gondoltak. Nyolc éve, ott a Szellemszállás mocskos padlóján haldokolva lezáródott életének Lilyhez kötődő szakasza, és úgy tért magához a Szent Mungóban, hogy megszűnt szerelmes lenni a nőbe. Pusztán a baráti érzések és az emlékek maradtak benne. Lerótta a tartozását a nő felé, viszont egy valamire soha nem volt alkalma: elköszönni. Mindennél jobban vágyott volna elbúcsúzni Lilytől.
Észre sem vette, hogy a gondolataitól terhes bolyongása közben egy olyan terembe tévedt, ahol egykor gyakran időztek Lilyvel beszélgetve. Azóta nem járt itt, mióta a lány örökre hátat fordított neki annak idején. Minden ugyanolyan volt, mint régen, és minden Lilyre emlékeztette: a falak a könyvespolcokkal, a kandalló, a kárpitok. Az emlékeibe merülve járta körbe a szobát, mikor valami váratlan dolog történt.
Mintha csak a gondolatai és vágyai manifesztálódtak volna, a semmiből egyszer csak feltűnt egy zongora a szoba végében, egy zongora, ami pont olyan volt, mint… Nem, ez képtelenség! Pálcáját kivonva, óvatosan közelítette meg a hangszert, majd elkezdte körüljárni, és hirtelen megtorpant. Ott volt! A zongora hátsó részére egy odakarcolt monogram: L. E. Meglepetten pislantott néhányat. Lehetetlen! Lily zongorája volt.
A gyerekkori emlékei újult erővel zúdultak rá. A nyár, amikor szinte minden idejüket ennél a zongoránál ülve töltötték, és a lány addig erősködött, míg meg nem tanította neki azt a zenét. Amikor Lily rávette, hogy süteményt süssenek Mrs. Evans konyhájában, ami végül egy óriási, lisztdobálós kergetőzésbe torkollott. Amikor Lily apja megmutatta, hogy kell autót szerelni. Soha nem érezte magát annyira felszabadultnak.
Mintha valami bűvös erőnek engedelmeskedne, habozva leült a zongora elé, és felhajtotta a billentyűk tetejét. Tulajdonképpen sosem érzett vágyat arra, hogy bármilyen hangszeren játsszon, és akkor is csak Lily kedvéért volt hajlandó rá, most mégis szerette volna megtenni. Mintha küldetést teljesítene. Vajon emlékszik még arra a régi dallamra? Ujjai leütötték az első hangokat; először tétován, majd egyre magabiztosabban. Saját maga is meglepődött, mennyire jól emlékszik. Mint akit láthatatlan erő vezet, ujjai szinte maguktól találták meg a rég érintett billentyűket. Mintha soha nem is hagyott volna fel a valaha oly kedves dallam játszásával. Piton meglepően felszabadultnak, szinte derűsnek érezte magát játék közben. Pont, mint azon a régi-régi nyáron.
Egy pillanatra abbahagyta a zongorázást, mert úgy tört rá az érzés, hogy megállította a kezét; újra gyerek volt, és szinte már tapinthatóan érezte Lily jelenlétét maga mellett, ami furcsamód nem fájdalmas volt, hanem megnyugtató és örömteli. Lassan elmosolyodott, és ujjait újra mozgásba hozva folytatta a félbehagyott dallamot. Mikor végül aztán leütötte a legutolsó hangot is, még percekig ült a hirtelen csendbe burkolódzó szobában. Tekintetével még utoljára végigpásztázta a fekete-fehér billentyűket, majd felállt, és elhátrált a zongorától. Ideje volt visszamennie a folyosókra. Alighogy eltávolodott a hangszertől, az egyszerre csak köddé vált, Pitont pedig furcsa, békés nyugalom szállta meg, és az a kínzó hiányérzet, ami eddig mindig együtt járt Lily emlékével, eltűnt a mellkasából.
Elköszönt.
~SS/HG~
Hermione megkönnyebbülten csukta be maga mögött a nagyterem ajtaját. Ők is tudtak bulizni annak idején, de a mostani diákokat elnézve úgy érezte, ők kiscserkészek voltak hozzájuk képest. Szüksége volt néhány percre, hogy kifújja magát, mielőtt újra visszamenne abba a soha nem fáradó forgatagba, úgyhogy elindult, hogy egy kis sétával egybekötve kiszellőztesse a fejét. Nem nézte, merre is megy, csak hagyta, hogy vigye a lába valamerre, teljesen a kastélyra bízva, hogy hová fogja vezetni. Már vagy húsz perce bolyongott, mikor zongoraszó ütötte meg a fülét. Egy félig nyitott ajtó mögül szűrődött ki annak a folyosónak a végén, amelyikre ráfordult. Érzelmes, melankolikus dallam volt, de ennek ellenére mégsem volt benne szomorúság. Elképzelése sem volt, ki lehet az, aki a buli helyett inkább itt ül egy zongoránál, ezért halkan az ajtóhoz osont, és belesett. És elakadt a lélegzete.
A sok meglepetés közül, ami az évek során már érte Pitonnal kapcsolatban, ez volt a legvalószínűtlenebb és egyben az egyik legnagyobb. Teljesen elképedt. Piton amint zongorázik? A férfi az ajtónak háttal ült, így aztán nem láthatta őt, és Hermione biztos volt benne, hogy a bájitalmester nem lenne felhőtlenül boldog, ha rájönne, felfedezték. Ezért bármennyire is szerette volna csillapítani a kíváncsiságát a látottakkal kapcsolatban, csöndben maradt.
A férfi hirtelen abbahagyta a zongorázást, és Hermione egy pillanatra megrémült, hogy talán mégsem maradt észrevétlen, de Piton nem fordult hátra. Csak ült, látszólag a gondolataiba mélyedve, majd lassan újra a billentyűk felé nyúlt, és újra leütötte őket. Hermione megnyugodott, de ahogy ott állt, egyre inkább a hatalmába kerítette egy érzés, hogy valami olyasminek lett a szemtanúja, amihez semmi köze sem neki, sem bárki másnak. Valami azt súgta, hogy ez egy olyan dolog, ami csak Piton számára bír jelentőséggel. Óvatosan, nehogy zajt csapjon, becsukta az ajtót, hogy mások ne fedezhessék fel a férfit, és visszament a nagyterembe a hangoskodó, bulizó diáksereg közé, de egész este nem tudta kiverni a fejéből a látottakat.
~SS/HG~
2006. december
Hermione a későbbiekben sem említette senkinek a Halloweenkor látottakat, és Pitonnak sem hozta fel a beszélgetéseik alkalmával, de az ismertek fényében már képtelen volt úgy nézni a férfira, mint annak előtte. Persze tudta eddig is, hogy Piton nem egy rideg jégtömb, mégis, látni, hogy tényleg vannak érzései – még ha ez csak egy zongorajátékban nyilvánult is meg –, furcsa volt. Mindenesetre attól fogva még közvetlenebb, még felszabadultabb lett a férfival, és valamiért úgy tűnt neki, azóta az este óta Piton is megszabadult egy addig cipelt, ki nem mondott tehertől. Bármi is volt az, amit a férfi idáig magában hordozott, örült, hogy már nem nehezedik a vállára. Szinte már kötetlen társalgásokat tudtak folytatni, és Hermione meglepetésére egyre több olyan dolog volt, amiben egyezett is a véleményük, és mind gyakrabban tudott különbséget tenni aközött, mikor Piton humorizált, mint mikor tényleg komolyan beszélt. Tulajdonképpen el kellett ismernie, hogy idős kolléganőinek igaza volt a bájitalmester humorával kapcsolatban, és rá kellett jönnie, hogy meglehetősen szórakoztatják is a vitriolos megjegyzései, mikor pedig év végén hazautazott a szüleihez a karácsonyi szünetben, szinte vonakodott hátrahagyni a férfit, akire már kezdett barátként gondolni pusztán kolléga helyett.
2007. január 5.
Hermione az utolsó, péntek esti korrepetálását tartotta a másodéves diákoknak. Épp a hugrabugos Oliver Meyer volt a soros, hogy a táblánál Hermione irányításával levezessen egy egyenletet, mikor kissé magasabbra emelve a karját a fiú talárjának ujja felcsúszott, felfedve egy a csuklóján éktelenkedő, addig takarásban lévő csúnya sérülést.
– Oliver, mi… – kezdte volna Hermione, de a fiú gyorsan, vöröslő képpel visszarángatta a talárt a karjára, eltakarva a látványt a nő szeme elől. A gyerek nem mert a boszorkányra nézni.
Hermione döbbenten nézett a kisfiúra néhány pillanatig, majd döntésre jutva a többi gyerekhez fordult.
– Vége a korrepetálásnak, elmehettek – mondta, és mikor látta, hogy erre Oliver is igyekszik eltűnni szem elől, utána szólt. – Maga itt marad, Mr. Meyer.
A fiú csüggedten hajtotta le a fejét, és idegesen pislogva nézte, ahogy a többiek sorra elhagyják a számmisztikatermet.
Mikor végre kettesben maradtak, Hermione közelebb ment a szorongva toporgó, öklét összeszorítva tartó gyerekhez, és gyengéden megszólította.
– Megnézhetem? – kérdezte, mire Oliver csak megvonta a vállát, és tekintetét mereven a padlóra szegezve a nő felé nyújtotta a karját.
A gyerek csuklóján és alkarján vöröses-lilás zúzódások futottak körbe, egészen a könyökéig, és mikor Hermione óvatosan megtapogatta, a fiú összerándult fájdalmában.
– Mi történt, Oliver? – kérdezte elborzadva a boszorkány.
– Semmi – motyogta a gyerek, továbbra is a padlót fixírozva, majd hirtelen kirántotta a karját Hermione kezei közül. – Most már mehetek? – kérdezte szinte könyörögve.
– Nem, szó sem lehet róla – rázta a fejét a nő –, ezt most szépen megmutatjuk Madam Pomfreynak – rendelkezett, és terelni kezdte maga előtt a fiút, aki némán beletörődve engedelmeskedett, úgy téve meg a gyengélkedőre vezető utat, mintha a vesztőhelyre vinnék.
Míg a fiú mögött ballagott, Hermione végig azon töprengett, mi történhetett a gyerekkel. Ahogy visszagondolt, csak most tűnt fel neki, hogy az előző évben kissé szertelen, vidám és cserfes fiú szokatlanul csendessé és visszahúzódóvá vált az új tanévre. A sérülését elnézve biztos volt benne, hogy a gyereket bántalmazás érte. A társai zaklatnák? És ha így van, hogyhogy Bimba professzornak, a házvezetőjének ez nem tűnt fel? Eltökélt célja volt felkeresni az idős boszorkányt, miután Poppy gondjaira bízta a fiút.
– Jó estét, Madam Pomfrey – köszöntötte a javasasszonyt, mikor beléptek.
– Jó estét, Miss Granger – jött közelebb a boszorkány. – Kit hozott nekem? – nézett a sápadtan álldogáló gyerekre.
Hermione gyorsan beszámolt a felfedezett sérülésekről, majd az idős gyógyító felszólítására az egyik székre ültette a fiút, hogy Madam Pomfrey könnyebben megvizsgálhassa.
– Minden rendben lesz, Oliver, ne aggódj – szorította meg a gyerek vállát biztatóan, mire a fiú hirtelen összerándult, és feljajdult.
A két nő tekintete találkozott a fiú feje fölött, és mindkettőjük szemében ugyanaz a gyanú tükröződött vissza.
– Mr. Meyer – szólalt meg Madam Pomfrey kedvesen –, ha megengedi, szeretném megvizsgálni, hogy van-e máshol is sérülése. Van ellene kifogása?
– Nem tudom – mondta halkan a fiú.
A javasasszony bátorítóan rámosolygott.
– Nem baj, ha nemet mond, azt is megértjük.
A gyerek egy pillanatra elgondolkodott, látszott, hogy némileg nyugodtabb a tudattól, hogy nem történik semmi a beleegyezése nélkül. Lassan bólintott.
– Megmutatom.
– Rendben van – mondta gyengéden Madam Pomfrey.
– Én addig kimegyek – szólalt meg Hermione tapintatosan, és indult volna, mikor a fiú megragadta a talárja ujját, és visszatartotta.
– Maradjon itt, tanárnő – kérte, és Hermione szíve megdobbant a gyerek szemében fénylő bizalomtól.
– Jól van – bólintott mosolyogva.
Oliver vetkőzni kezdett, és ahogy sorra lekerültek a ruhadarabok, úgy tűntek fel a testét végig-hosszig beborító, különböző gyógyulási fázisban lévő kék-zöld foltok és helyenkénti bevérzések.
Hermione lehunyta a szemét, és a hányinger kerülgette. Ki az, aki képes ezt tenni egy gyerekkel? Ezernyi kérdés kavargott a fejében, de nem akarta még jobban zavarba hozni és megijeszteni a kisfiút, ezért némán nézte, ahogy Poppy alaposan, de nagyon óvatosan megvizsgál minden sérülést.
– Minden rendben – szólalt meg Madam Pomfrey vidáman, bár Hermione kihallotta a hangjából a mesterkéltséget –, a legtöbb rosszabbnak néz ki, mint amilyen valójában. Egykettőre helyrehozunk, fiatalember – mosolygott a gyerekre, mire az megkönnyebbülten visszamosolygott. – Azért ma estére még itt tartalak, de holnap már vissza is mehetsz a társaidhoz – veregette meg kedvesen a fiú kézfejét. – Gyere, kiválaszthatod, melyik ágyban szeretnél feküdni. Miss Granger – fordult Hermionéhoz –, maga várjon az irodámban, amíg elhelyezem és ellátom Mr. Meyert.
Hermione bólintott, és engedelmesen – bár annál türelmetlenebbül – várta, hogy Madam Pomfrey visszatérjen. Mikor végre nyílt az iroda ajtaja, azonnal a gyógyítónak szegezte a kérdést.
– A társai bántották?
– Nem, az kizárt – rázta meg a fejét a javasasszony. – Ezt biztosan nem a társai okozták. Ezek a sérülések legalább egy hetesek, de lehet, hogy még régebbiek.
Akkor tényleg nem itt szerezte őket – gondolta Hermione – elvégre még csak pár napja tértek vissza a téli szünetről.
– A csuklóján – folytatta Poppy – azt a sérülést csak egy nagy erejű ember okozhatta, semmiképp sem egy gyerek. Egy ilyen sérüléshez az kell, hogy valaki mindkét kézzel megragadja a másik karját, aztán csavarni kezdje, mint egy vizes rongyot. Erre egy gyerek nem képes.
– Szentséges isten – hunyta le a szemét Hermione.
– Azt hiszem, a fiút otthon bántották – mondta ki a javasasszony azt a gyanút, ami Hermionéban is megfogalmazódott.
Hermione könnyezve bólintott.
– Értesítem Bimba professzort – mondta halkan, majd otthagyta a gyengélkedőt, és Bimba lakrésze felé vette az irányt. Erről mindenképpen tájékoztatnia kell a boszorkányt, ez nem maradhat annyiban. Odaérve azonban csalódnia kellett, az idős boszorkány lakosztályának ajtaját senki nem nyitotta ki. Arra gondolva, hogy Bimba talán a klubhelyiségben tartózkodik, arrafelé indult, mikor belefutott az egyik hugrabugos prefektusba.
– Jó estét, professzor – köszöntötte a lány mosolyogva.
– Jó estét – viszonozta komolyan Hermione. – Bimba professzort keresem, de nem találtam őt a lakrészében. Esetleg a klubhelyiségben…
– Ó, nem, Granger professzor – rázta a fejét a lány –, Bimba professzor elutazott hétvégére, a prefektusokra bízta a teendőket. Segíthetek? – kérdezte szolgálatkészen, de Hermione megrázta a fejét.
– Nem, köszönöm, majd megoldom máshogy – válaszolta, és sarkon fordult. Értékelte ugyan a prefektus segíteni akarását, de ez nem egy olyan probléma volt, amit egy gyerek segítsége most megoldana. Most egy tapasztalt felnőttre volt szüksége.
Már félúton járt McGalagony irodája felé, mikor hirtelen az eszébe villant. Piton! Ha van valaki, aki tudja, min megy keresztül Oliver, akkor az a bájitalmester. Részleteket ugyan nem tudott a gyerekkoráról, de abból, amiket Harry mesélt neki, tudta, hogy nem volt sétagalopp. Igen, neki most Piton segítsége kell. És Olivernek is.
Irányt váltott, és sietős léptekkel indult meg a pince felé.
~SS/HG~
Piton elégedetten kortyolgatott egy jó pohár príma manóbort, élvezve a péntek este és az előtte lévő hétvége rá váró nyugalmát. Manóbor, kellemes meleget árasztó kandalló, a kedvenc fotele és egy jó könyv. Másra nem is vágyott. Esetleg holnap este felkeres egy mugli bárt. De most kiélvezi a semmittevés édes örömét. Épp a poharát akart újratölteni, mikor valaki hangos kopogásba kezdett az ajtaján. Úgy döntött, hogy nem vesz tudomást a kéretlen látogatóról, inkább kitöltötte a következő adag bort, és belekortyolt. A kopogás megismétlődött, ezúttal még hangosabban. Francba! Bosszúsan fújtatott egyet, de továbbra sem mozdult, bízva abban, hogy bárki is van az ajtaja előtt, az majdcsak megunja a várakozást, és elmegy. Most nem akart senkivel sem foglalkozni, oldják meg nélküle az ügyes-bajos dolgaikat, a francba is! A bosszantó valaki azonban kitartóan folytatta a kopogást, ami most már dörömböléssé erősödött, méghozzá egyre türelmetlenebbül, igy egy ingerült mordulással felpattant, néhány hosszú lépéssel átszelte a nappalit, és valósággal feltépte a lakosztály ajtaját.
~SS/HG~
Hermione bekopogott Piton lakrészébe, de nem kapott választ. Újra kopogott, ezúttal hangosabban. Semmi válasz. A fenébe már! Szinte biztos volt benne, hogy a férfi otthon tartózkodik, csak nem akar tudomást venni róla. Márpedig ő nem megy el innen addig, amíg nem beszélt vele! Dörömbölni kezdett először egy, majd mindkét kezét bevetve, és ténykedését siker koronázta, mert a férfi ajtaja egyszer csak hirtelen eltűnt az öklei elől, ő pedig szembetalálta magát a villámló szemű bájitalmesterrel.
– Granger – sziszegte –, mondja, teljesen elment az esze?
– Á, remek, szóval itthon van – gúnyolódott Hermione számonkérő képpel.
– Mit akar? – vicsorogta a férfi.
– Beengedne? – hagyta figyelmen kívül a férfi barátságtalan viselkedését. – Ez nem olyan dolog, amit itt szeretnék megbeszélni.
Piton ridegen méregette néhány pillanatig, majd ingerült mordulással félreállt, hogy Hermione bemehessen.
– Fogja rövidre – vakkantotta.
– Eredetileg Bimba professzort kerestem, de őt nem találtam, ezért arra gondoltam…
– A lényeget! – csattant fel a bájitalmester.
– Az egyik hugrabugos diákomról van szó – hadarta idegesen Hermione. – Azt hiszem, bántalmazzák otthon, és arra gondoltam, maga talán…
– Árulja már el, miért kellene, hogy érdekeljen engem egy hugrabugos nyomora? – vágott a nő szavába egy megvető fintorral, unottan fonva össze karjait a mellkasa előtt.
Hermione szeme elkerekedett döbbenetében, és a csalódottság úgy hasított belé, mint a penge. Hát ennyire félreismerte volna ezt az embert? Mikor már kezdett a barátjaként tekinteni rá, mégis kiderül, hogy egy fikarcnyit sem változott? A düh úgy hullámzott végig rajta, hogy valósággal beleremegett.
– Szemétláda! – sziszegte indulatosan, és nem sok hiányzott, hogy pofon vágja azt az öntelt barmot.
Piton szeme vészjóslón villant meg.
– Hogy mondta? – kérdezte veszélyesen halkan.
– Jól hallotta – köpte Hermione. – És én még azt hittem, hogy megváltozott – vágta a férfi képébe. – Mit is gondoltam?! Én, a hülye kis tanársegéd feltételeztem, hogy egy tapasztalt professzor házvezetői gyakorlattal, aki arra esküdött fel, hogy óvja és megvédi a felügyeletére és gondjaira bízott diákokat, majd lesz annyira segítőkész, hogy nem fordít hátat egy bajba jutott, halálra rémült gyereknek, és mindent megtesz, hogy… hogy…
– Rendben, Granger, hagyja abba – szólt közbe hirtelen. – Elég! – Majd lényegesen békülékenyebb hangulatban szólt a tirádától ziháló nőhöz. – És most mondja el, miért jött – sóhajtotta beletörődően. Nem szívesen vallotta be még magának sem, hogy Grangernek igaza volt, és egy kissé el is szégyellte magát. Bármekkora seggfej tudott is lenni, azt sosem szívlelte, ha egy gyereket bántanak.
Hermione levegő után kapkodva meredt még rá néhány pillanatig, meglepődve a hirtelen hangulatváltozáson, majd gyorsan összeszedve magát elmesélte a férfinak az este történéseit.
– …és tudom, hogy Bimba professzorra kellene ezt bíznunk – hadarta –, de ő jelenleg nincs a kastélyban, és arra gondoltam, ha valaki, maga biztosan átérzi, min megy keresztül az a kisfiú. Kérem – fogta könyörgőre –, olyan rendes gyerek, és fogalmam sincs miféle borzalmakon kellett átmennie az utóbbi időben, de nem lehet szóra bírni.
– És gondolja, hogy nekem majd megnyílik? – vonta fel a szemöldökét kétkedve.
– Fogalmam sincs – rázta a fejét elkeseredve –, de talán jót tenne neki, ha beszélhetne valakivel, aki… – akadt el a szava – szóval valaki, aki…
– Jól van, ne dadogjon itt – mordult fel Piton, majd lemondóan, hogy oda a péntek esti nyugalma, felsóhajtott, és leakasztotta a talárját az ajtó melletti fogasról. – Menjünk – intett a lépcső felé.
Némán tették meg a gyengélkedőhöz az utat, majd odaérve Hermione hátramaradva figyelte, ahogy Piton szót vált Madam Pomfreyval, egyre sötétedő képpel hallgatva a javasasszony beszámolóját. Mikor végül Poppy elhallgatott, a férfi képe olyan dühöt tükrözött, amitől bármelyik sokat tapasztalt halálfaló is reszketve húzódott volna össze. Hermione nézte, ahogy a bájitalmester néhány hosszú pillanatig megpróbál nyugalmat erőltetni magára, majd odalép Oliver elfüggönyözött ágyához, és egy széket odavarázsolva leül a megszeppent gyerek mellé. A máskor félelmet kiváltó arcon most nem volt csak megértés, és bár Hermione semmit sem hallott a férfi és a gyerek közt folyó beszélgetésből, mégis úgy tűnt, hogy Piton már szinte szelíden beszél a fiúhoz, és mintha még a gyerek is felengedni látszott volna.
Hermione úgy döntött, hogy amíg Pitonra várakozik, kideríti, mit tudott meg Poppy.
– Madam Pomfrey, van valami újság? – kérdezte.
– Sajnos nem sokat tudtam meg – rázta a fejét csalódottan –, de az egyértelmű, hogy retteg még csak beszélni is róla.
– Szegény gyerek – sajnálkozott Hermione. – Gondolja, hogy segíthetünk neki? – kérdezte reménykedve.
– Nagyon remélem – bólintott a javasasszony, majd Hermione válla mögé nézett. – Kiderített valamit, Perselus?
Hermione hátrafordult, és Piton komor arcával találta magát szembe.
– Talán – mormogta kitérően, majd a Poppy asztalán fekvő akta felé intett. – Az a gyerek kartonja? Mutassa – rendelkezett, mikor a boszorkány bólintott. Leült az asztalhoz, és komor tekintettel olvasta végig a felsorolt sérülések leírását, majd egy fáradt sóhajjal összecsukta a mappát, és megmasszírozta az orrnyergét. – A fiú anyja mugli, akinek pár hónapja új élettársa van, az csinálta. A pasas úgy tűnik, nem szívleli a mágiát.
– Istenem – sóhajtotta Hermione. – Mit mondott magának?
– Nem sokat – vallotta be. – Legilimentálnom kellett. Ne aggódjon, Granger, észre sem vette – vetette közbe gyorsan, hogy elejét vegye a nő tiltakozásának. – Úgy tűnik, az a szarházi a nőt is rendszeresen veri, de a nő fél elhagyni azt a mocskot.
Hermione tanácstalanul nézett előbb Madam Pomfreyra, majd vissza Pitonra.
– És akkor most mit csináljunk?
– Értesítem Minervát – indult Madam Pomfrey, de Piton megállította.
– Nem, Poppy, nem fogja – állt fel az asztaltól a bájitalmester. – Egyikük sem csinál semmit – nézett a két nőre ellentmondást nem tűrően. – Ezt most én intézem – morogta, és elindult kifelé. – Elmegyek egy időre. Poppy maga addig írja össze, mire van szüksége Mr. Meyernek. És erről nem beszélnek soha, senkinek – mondta újra szigorúan, majd lendületes, gyors léptekkel elhagyta a gyengélkedőt olyan arccal, ami semmi jót nem ígért.
~SS/HG~
Hermione már órák óta várakozott, hogy Piton visszatérjen. Bár a férfi nem mondta, a nyakát tette volna rá, hogy Oliver anyjához és annak élettársához ment, és látva, milyen állapotban volt induláskor, nem szeretett volna a helyükben lenni. Tudta, hogy a bájitalmester nem épp a hivatalos utat járja épp végig a gyerek érdekében, és bármennyire is szabálykövető volt, ez az eset annyira felháborította, hogy egyáltalán nem bánta. Tulajdonképpen egészen meghatotta, amit tapasztalt. A férfi már megint úgy védelmez egy diákot, hogy a legkisebb elismerést sem várja érte, sőt, a legnagyobb titokban akarja mindezt tartani. Soha nem fogja megérteni ezt a bonyolult embert.
Fázósan húzta maga köré még jobban a talárját, ahogy ott kuporgott az egyik lépcsőfokon, mikor végre valahára meghallotta a bájitalmester lépteit. Felállt, kissé kinyújtóztatva elgémberedett végtagjait.
– Merlinre, Granger – morogta kedvetlenül a férfi, mikor meglátta – maga mit keres még mindig itt? Éjjel fél három van. – Úgy ment el a nő mellett, hogy nem is lassított.
Hermione megvonta a vállát, majd utánaeredt.
– Odament? – kérdezte Pitont.
– Nem, Granger, egy kaszinóban múlattam az időt – vetette oda foghegyről. Most nem volt kedve beszélgetni.
– Jaj, ne csinálja már! – méltatlankodott a nő, mire Piton megtorpant, és szembefordult vele.
– Mondja, miért nem képes békén hagyni? – mordult Hermionéra barátságtalanul, de az makacsul megvetette a lábát, és nem tágított.
– Odament? – ismételte.
A bájitalmester hallatott egy ingerült mordulást, de tekintete megválaszolta a kérdést.
– Mit csinált vele? – kérdezte Hermione kissé riadtan.
– Legyen elég annyi, hogy eléggé ráijesztettem arra a féregre ahhoz, hogy többé ne menjen a fiú és az anyja közelébe, és mire kijön a börtönből, addigra Mr. Meyer rég nagykorú lesz, hogy megvédhesse magukat.
Hermione megkönnyebbült sóhajt hallatott, és még egy egészen kicsit el is mosolyodott, hogy Piton arcát látva rögtön utána el is komorodjon.
– Mondja, jól van? – lépett közelebb a bájitalmesterhez.
– Miért ne lennék? – kérdezte elutasítóan, de inkább nem nézett a nőre.
– Én csak… – kezdte tétován Hermione. – Tudom, hogy a maga gyerekkora sem volt kellemes – mondta halkan.
Piton rámeredt.
– Milyen szépen mondta – morrant fel megvetően.
– Csak arra gondoltam, hogy ha esetleg szeretne…
– Mondja, kislány, maga tényleg nem tudja, hol az a bizonyos határ? – tornyosult hirtelen a boszorkány fölé fenyegetően a férfi. – Mit gondolt? Hogy majd néhány normálisabb hangvételben eltöltött beszélgetés után nyitott könyv leszek a maga számára?
– Én nem azért… – kezdett védekezni Hermione, de a férfi meg sem hallva őt folytatta.
– Senkinek sem beszéltem a gyerekkoromról, és magának sem fogok – jelentette ki indulatosan. – Maga nem a barátom és nem is valami kibaszott lélekbúvár, aki előtt majd kiteregetem a könnyfakasztó részleteket – vicsorogta. – Megértette?
– Igen – mondta a csalódottságtól elszorult torokkal Hermione, és tartania kellett magát, hogy csak akkor engedjen utat a könnyeinek, mikor a férfi már bevágta maga mögött a lakrésze ajtaját.
~SS/HG~
Piton ingerülten rángatta le magáról a talárját. Még azzal sem vesződött, hogy felakassza, egyszerűen csak a fölre vágta, majd kitöltött magának egy adag lángnyelv whiskyt, és egy hajtásra megitta, aztán kitöltött még egyet, és kezében a pohárral leroskadt a foteljába.
A lakás, amit felkeresett, majdnem olyan nyomorúságos volt, mint amiben ő felnőtt. A nő egy sarokban kuporgott a földön, mikor betoppant, és halálra volt rémülve, de nem miatta. És az az alkoholtól bűzlő pasas… Mintha a saját, átkozott apja nézett volna rá vissza. Egyáltalán nem finomkodott a nyomorulttal, és mérhetetlen undort érzett, mikor az a korcs szűkölve könyörgött irgalomért. Elvégre most nem egy védtelen nő és egy gyerek volt, aki szembekerült vele. Bármekkora elégtételt érzett is, hogy ellátta a fickó baját, óhatatlanul is előtörtek a saját gyerekkorának fájdalmas emlékei, és egy idő után akarattal kellett leállítania magát, mert már nem tudta, hogy a saját, vagy az ő apjának a bűnei miatt bünteti azt a gazembert. A rendőrségen, ahová bevitte, régi ismerősként üdvözölték, mint visszaeső bántalmazót, ezért Piton abban a biztos tudatban hagyta ott, hogy jó néhány évre rács mögé kerül. A férfin elhelyezett bűbáj pedig, ami minden alkalommal, ha ezentúl kezet emel valakire, a kínok kínját fogja okozni, csak bónuszajándék volt.
A nő nem kérdezte, hová viszi, csak engedelmeskedett, mikor felszólította, hogy pakolja össze a saját és a fia dolgait, és szó nélkül követte. És mikor végre elszállásoltatta egy takaros és olcsó kis lakásban, aminek kifizette az első havi lakbérét, valósággal menekülnie kellett az asszony hálálkodása elől. Erre Granger itt várja, és részleteket akar. Az ostoba nőszemély.
Fáradtan felsóhajtott, és hátradőlt a fotelben.
Tudta, hogy túl durva és kemény volt a nővel, és most, hogy kezdett lenyugodni, sajnálta is, hogy miket vágott a boszorkány fejéhez. Tisztán látta a megbántottságot a szemében.
Frusztráltan nyugtázta magában, hogy valószínűleg ki kell majd engesztelnie valahogyan.
~SS/HG~
Hermione sértettségét kiválóan mutatta, hogy másnap a nő Pitontól távol keresett magának ülőhelyet, és ezt egész hétvégén tartotta is. A nő nem nézett a férfira, viszont mindenki mással nagyon szívélyes volt. A kettejük közti feszült hangulat természetesen másoknak is feltűnt.
– Mit műveltél, Perselus? – kérdezte gyanakodva McGalagony, de csak barátságtalan morgást kapott válaszul, mire csak megrovón megcsóválta a fejét. – Javaslom, hogy mihamarabb kérj bocsánatot.
– Állítsd már le magad, Minerva – morogta ingerülten a bájitalmester, és inkább félbehagyva a vacsoráját elhagyta a nagytermet.
Kérjen bocsánatot. Mintha ez neki nem jutott volna már eszébe. Csakhogy ő nem az a bocsánatkérő fajta. És még ha az is lenne, fogalma sem volt, hogyan fogjon bele.
A következő nap délutánján épp benyitott a tanáriba, és meglátta Grangert az asztalnál ülve dolgozatokat javítani. A nő csak egy pillanatra nézett fel, majd azonnal vissza is fordult a munkájához. Piton elgondolkodott egy pillanatra, hogy itthagyja, de tudta, minél tovább húzza ezt a beszélgetést, csak annál nehezebb lesz kezdeményeznie, ezért aztán beljebb lépett, és az ablak alatt álló büféasztalhoz lépett.
– Maga is kér egy csészével? – kérdezte Hermionét, felemelve a teáskannát.
Hermione duzzogva hallgatott, mire a férfi lemondóan megforgatta a szemeit, majd kitöltött két csésze teát, és az egyiket odacsúsztatta a boszorkány elé.
– Magam is képes vagyok teát tölteni magamnak, köszönöm – mormogta fagyosan Hermione, és nem nyúlt a csészéhez.
– Megszólalt! – kiáltott fel megjátszott lelkesedéssel a férfi, mire csak egy ronda pillantást kapott. Hát, ez nem jött be. Talán most nem a humor oldaláról kéne megközelíteni. – Sajnálom, ha megbántottam, Granger – mondta sokkal visszafogottabban, és most teljesen komolyan. – Rossz volt az időzítés, én pedig nem voltam épp a… legjobb hangulatban – vallotta be.
Hermione továbbra sem nézett rá.
– Nem kell bocsánatot kérnie – mondta elfúló hangon, és megremegett a szája. – Elvégre „nem vagyok sem a barátja, sem a kibaszott lélekbúvárja” – idézte a férfi szavait keserűen.
Piton hosszan felsóhajtott, majd leült a nővel szemben. Úgy tűnik, tényleg nagyon megbántódott.
– Granger, én nem vagyok egy könnyű természet, és nem hiszem, hogy ezzel nagy újdonságot árultam el magának. De hagytam, hogy az indulataim felülkerekedjenek, és úgy viselkedjem magával, ahogy azt nem érdemli. – Látta, hogy a szavai nyomán könnyek folynak végig a boszorkány arcán. Ó, a picsába, mit kezdjen ő egy síró nővel?
Hermione nem tudta megállítani a könnyeit, és mikor a látóterébe bekúszott egy felé nyújtott fehér zsebkendő, csak még jobban rákezdett. Tudta, hogy a maga esetlen módján Piton épp most kért tőle bocsánatot, de tudatni szerette volna a férfival, hogy nem a viselkedése volt, ami annyira megbántotta.
– Maga… maga me… mellettem volt két évvel ezelőtt – szólalt meg sírástól akadozó hangon –, és kirángatott a legmélyebb gödörből, és magának köszönhetően újra talpra álltam – folytatta hüppögve –, és tudja meg, hogy én igenis a barátomnak tartottam, és maga erre azt mondja nekem… azt mondja… – zokogott fel, képtelenül arra, hogy végigmondja.
Piton nem tudta, mit kellene most tennie, de valahogy mégis biztosítani akarta a nőt, hogy nem gondolta komolyan a mondottakat.
– Mint már mondtam, nem vagyok egy könnyű ember, de igenis jólesik, hogy a barátjának tart – kezdte óvatosan, majd egy sóhajjal hozzátette: – És maga sem áll távol attól, hogy annak tartsam. Mondja, mit szeretne, hogy elhiggye, tényleg sajnálom? – kérdezte.
Hermionét annyira meglepték a hallottak, hogy még sírni is elfelejtett. Csak bámult a férfira néhány hosszú pillanatig.
– Ez most komoly? – kérdezte kételkedve.
Piton megforgatta a szemeit.
– Igen – mormogta kelletlenül, felkészülve a legrosszabbra.
– Óh – lehelte a boszorkány, majd óvatosan belefogott. – Nos, igen, lenne itt valami, amit már régóta… Bár nem is tudom – bizonytalanodott el egy pillanatra. – De esetleg lehetene, hogy… Áh, talán mégsem olyan jó ötlet – rázta meg a fejét visszakozva.
– Granger, nyögje már ki! – csattant fel a férfi türelmét vesztve.
– Tegeződjünk – csúszott ki Hermione száján, mielőtt még meggondolhatta volna. A szája elé kapta a kezét, de már későn. Már kimondta!
– Parancsol? – pislogott értetlenül a bájitalmester.
– Tegeződhetnénk – ismételte meg a boszorkány most már sokkal határozottabban –, elvégre kollégák vagyunk.
Piton elgondolkodva nézett rá vissza néhány pillanatig.
– Ezt a vonalat követve – szólalt meg lassan –, felajánlotta ezt mondjuk McGalagony professzornak is?
– Merlin, dehogy, őt nagyon tisztelem! – bukott ki belőle, majd látva Piton hajvonalig szaladó szemöldökét, hirtelen ráeszmélt, mit is mondott, és fülig vörösödve veszett magyarázkodásba kezdett. – Jaj, ne haragudjon, én nem úgy… Istenem, hát persze, hogy magát is, de tényleg… – bizonygatta egyre idegesebben, és zavarában észre sem vette, hogy a férfi szája jókedvűen megrándul. – Én csak… Ó, a fenébe, erről is maga tehet!
– Miről is? – kérdezte vidáman.
– Hogy mindig eléri, hogy az ember még egy egyszerű elszólás miatt is úgy érezze magát, mintha anyagyilkosságot követett volna el.
– Nyugtassa meg a tudat, hogy az anyagyilkosságot hamarabb megbocsájtom, mint a bizalmaskodást – mondta vontatottan Piton.
– Ha-ha – imitált nevetést Hermione, majd a férfi elkomoruló arcát látva azonnal visszakozni kezdett. – Bocsánat – motyogta, majd rájött, hogy csak ugratják. – Látja, most is! – kiáltott fel. – Maga… – kezdett mutogatni Piton felé. – Maga szórakozik rajtam – állapította meg minden bosszúság nélkül.
– Nem tagadom – ismerte el jókedvűen a férfi.
– Maga hihetetlen, tudja? – csóválta meg a fejét Hermione. – Mert… Mert anélkül, hogy egyetlen szót is szólna, beleviszi az embert egy olyan lelkiismeretfurdalási-spirálba, amibe nem is kellene belekerülnie, de nem tudja megállni, mert muszáj szabadkoznia, mert azt hiszi, maga dühös, holott nem is, csak úgy tud nézni, és az embernek máris meg kell magyarázni, amit meg se kellene, és egy mondatot nem tud értelmesen kinyögni, és olyan hülyének érzi magát, mint még soha, és… és… Érti, mit akarok mondani? – fejezte be szinte már kétségbeesve.
Piton hosszan, némán nézett rá, mielőtt lassan, vontatottan megszólalt.
– Ha ezt visszafelé is elmondanád, az lenyűgözne.
Hermione értetlenül pislogott rá vissza.
– Visszafe… Mi van?! – Hirtelen elhallgatott, mikor eljutott a tudatáig, hogy a férfi letegezte, és elég volt a cinkosan önelégült arcára pillantania, hogy tudja, jól hallotta. Eltartott néhány pillanatig, míg magához tudott térni annyira, hogy válaszoljon. – Majd megnézed egy merengőben – szipogta felsőbbrendűen, és újra a dolgozatok fölé hajolt.
Piton nevetését meghallva ő sem tudott elfojtani egy örömteli mosolyt.
~SS/HG~
A zongorás jelenethez az ihletet ez a zene adta.
Remélem, ti is olyan szépnek találjátok majd, mint én.
És persze tudom, hogy ez a zene nem létezett még a hetvenes éveben, de most tegyünk úgy, mintha.
Snapefan dolgai 