2007. február
Azzal, hogy tegeződni kezdtek, Hermione és Piton kapcsolata sokkal könnyedebbé és kötetlenebbé vált. Mintha egy addig köztük lévő, láthatatlan fal omlott volna le, és nem mintha korábban tartott volna a férfitól, de ennek az apró, mégis jelentős lépésnek köszönhetően Hermione is lényegesen szabadabbá és bátrabbá vált a bájitalmesterrel szemben. Attól a tudattól pedig, hogy Piton barátként tekint rá, valósággal szárnyalt a büszkeségtől. Alig várta, hogy erről személyesen is beszámolhasson Harryéknek. Csak a hatás kedvéért. És bármennyiszer erre gondolt, kárörvendő nevethetnék tört rá. Lehetséges, hogy túl sok időt tölt Pitonnal?
És mindeközben úgy érezte, az élete nem is alakulhatna ennél jobban; imádta a munkáját, remek főnöke és kollégái voltak, Piton személyében pedig egy igazán jó és megbízható barátra lelt. Már csak egy kapcsolat hiányzott, de ezt leszámítva semmi oka nem volt panaszra.
~SS/HG~
2007. március 23.
Hermione bekopogott a bájitaltanterem ajtaján, majd óvatosan benyitott.
– Szia – dugta be a fejét az ajtón mosolyogva, majd rögtön ezután meglátta, hogy Piton nincs egyedül.
A férfi az asztala előtt állt, keresztbefont karral a mellkasa előtt, szinte fenyegetően tornyosulva, és komor tekintettel meredt az előtte toporgó Oliver Meyerre. A bájitalmester odabiccentett Hermionénak, majd visszafordította tekintetét a gyerekre.
– Elmehet, Mr. Meyer – mondta komoran, majd fenyegető pillantással hozzátette. – És ne kelljen újra emlékeztetnem arra, amit mondtam.
– Igen, tanár úr – bólintott sietve a fiú, és futva indult el kifelé, és csak mikor felé fordult, Hermione akkor látta meg, hogy a gyerek vigyorog. – Hello, Granger tanárnő – köszönt oda a boszorkánynak vidáman, ahogy elrohant mellette, és már ott sem volt, mikor Hermione viszonozta a köszönést.
– Ez meg mi volt? – kérdezte mosolyogva. – Egy hugrabugos, aki jókedvű a jelenlétedben? – cukkolta a bájitalmestert vidáman.
– Töröld le azt a vigyort, Granger – forgatta meg a szemeit a férfi sóhajtva. – A fiú egyáltalán nem tart tőlem, és ez miattad van. Az az egy szerencsém, hogy a kölyök diszkrét mások előtt, és képes tartani a száját, különben teljesen lejáratna. Január óta a hálálkodását hallgatom, az anyja meg süteményeket küld, meg beszámolókat, hogy azóta mi van velük. Mondtam, hogy ne vigyorogj!
– De hát ez jó dolog, Piton – nevette el magát Hermione. – Neked köszönhetik, hogy békében élhetnek. Olivert mintha kicserélték volna – folytatta. – Megint az a szertelen, cserfes fiú, aki tavaly volt, és ez miattad van.
Természetesen ő is tudott arról, hogyan változott a fiú és az anyja élete az utóbbi hetekben, hiszen a gyerek neki is elmesélt mindent. Tudta, hogy az asszonynak új munkája van, és hogy azóta nem látták azt az erőszakos gazembert.
Piton csak bosszúsan szusszant egyet, és a fejét csóválva ellökte magát az asztaltól, hogy mögé kerülve elkezdje összerendezgetni az órai dolgozatokat.
– Szóval mit akarsz? – kérdezte, egyértelművé téve, hogy lezártnak tekinti az előző témát.
– Páran lemegyünk a Három Seprűbe egy kis eszem-iszomra – válaszolta, miközben felült az egyik pad tetejére –, és gondoltam, megkérdezem, van-e kedved velünk tartani.
Piton csak elhúzta a száját.
– És mégis kit takar az a „páran”? – kérdezte gyanakodva.
– McGalagony professzort, Bimba professzort, Madam Hooch-t és engem – felelte Hermione.
– Vagyis csajos buli – mondta gúnyosan a férfi.
Hermione vágott egy fintort.
– Alig volt megvetés a hangodban – mutatott rá. – Biztos öregszel – jegyezte meg gonoszkodva.
Piton csak megemelte a szemöldökét a gúnyolódásra.
– Mielőtt még előbújna belőled a harcos feminista, közlöm, hogy nem a társaság összetételével van bajom – tisztázta. – Ahhoz viszont semmi kedvem, hogy azt hallgassam a lerészegedett kolléganőimtől, hogy melyik a legcsókolnivalóbb pasas a kocsmában.
– Hát akkor részegedj le te is – javasolta Hermione, de Piton csak a fejét rázta.
– Granger, hidd el, ha mondom, hogy ez a három nő – főleg Hooch –, félelmetes, ha iszik, és ez nem az az élmény, amiben szeretném, ha sokszor lenne részem. Egyébként is mást terveztem – tette hozzá mintegy mellékesen.
Hermionénak már a nyelve hegyén volt a kérdés, hogy mégis miféle tervekről beszél, de aztán visszafogta magát, elvégre nem tartozott rá. Elkönyvelve, hogy Piton hajthatatlan, bólintott.
– Rendben – sóhajtotta, és lecsusszant a padról –, de ha mégis meggondolnád magad, akkor tudod, hol találsz minket.
Piton fel sem pillantva bólintott, miközben Hermione csendben és egy egészen kicsit csalódottan elhagyta a tantermet.
~SS/HG~
Piton leírása a félelmetes részeg tanerőkről meg se közelítette a valóságot. Ahogy telt az idő és sorra fogytak az italok, McGalagony és Bimba csupán felszabadultak és jókedvűek lettek, Hooch viszont egyenesen gátlástalanná vált. A máskor mindig szigorú és komoly asszony szemérmetlenül flörtölt minden arra járó hímneművel, és Hermione is csak az elfogyasztott alkoholmennyiségnek köszönhette, hogy ezek a kokettálások nem megbotránkozásra, hanem inkább nevetésre késztették. A máskor nyüzsgő kocsma férfivendégei egyre-másra kezdtek elszállingózni, ahogy a boszorkány egyre részegebb és merészebb lett.
– Szépfiú! – intette oda Hooch a felszolgálót. – Hozz nekünk még egy kört, gyönyörűm – kacsintott a fiatal férfira, mire az egy zavartan kinyögött „Igen, asszonyom”-mal menekülőre is vette. – Kis taknyos – morogta a boszorkány a férfi fenekét gusztálva, majd vett egy hosszú, mély levegőt az orrán át.
– Rolanda, fogd vissza magad – vihogta Bimba.
– Igaza van – helyeselt McGalagony. – Még a végén kitiltanak minket.
– Ugyan már, ti mindig be vagytok rezelve, ha egy kicsit jobban elengedi magát az ember – intette le őket kissé imbolyogva a repülésoktató. – Egyébként meg miért nincs itt egy pasi se? – jutott hirtelen eszébe. – Hol vannak a férfiak?! – nézett körbe kihívóan. – Miért csak mi vagyunk itt?
– Én hívtam Pitont, de nem akart jönni – kotyogott közbe Hermione, mire a boszorkány mellette felhördült.
– Piton! – csapta le a poharát Hooch, és egy pillanatra lehunyta a szemét. – Az a férfi… – mondta akadozó nyelvvel. – Abban a férfiban valósággal tombol a szexualitás.
– Rolanda – kiáltott fel McGalagony megütközve, de a repülésoktató zavartalanul folytatta.
– Az egy igazi vadállat – jelentette ki, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, erőteljesen az asztalra vágott.
Hermione vihogni kezdett.
– Nem hiszed, kislány? Tudnék mesélni.
– Rolanda – tágult kerekre Bimba szeme, bár inkább a részletek utáni kíváncsiság, mint a döbbenet miatt. – Csak nem?
– Eeeeeehhh – legyintett lemondóan Hooch. – Francokat! Párszor bepróbálkoztam, de folyton lerázott a kis mocsok.
– Jaj, nekem – nevetett fel Hermione –, de szerettem volna látni.
Hooch ránézett – eléggé összeszedetlenül – és összevonta a szemöldökét.
– Pedig az a férfi egy igazi vadállat – ismételte meg. – Jegyezd meg: egy vadállat! Hello, gyönyörű – fordult a figyelme hirtelen az időközben visszatérő felszolgáló felé. – Megvárhatlak zárás után? – búgta.
– Rolanda! – kapott levegő után McGalagony.
– Hogy fogod ezt te holnap bánni – kuncogta Bimba.
– Szerintem menjünk, amíg mehetünk – javasolta gyorsan Hermione, és felállt.
– Jó ötlet – értett egyet McGalagony, majd Bimbával együtt karon ragadták, és kivonszolták a Három Seprűből a tiltakozó Hooch-t.
– Megvárlak, szépfiú, megvárlak! – kiabálta a boszorkány a válla fölött, mielőtt még Hermione vigyorogva becsukta volna mögötte a kocsma ajtaját.
~SS/HG~
2007. április
Hermione még hetekkel később is nevetve gondolt vissza a roxforti matrónákkal eltöltött görbe estére. Már értette, Piton miért nem ragaszkodott ahhoz, hogy velük tartson, és valahányszor arra gondolt, mi is volt a férfi valódi indoka, nevetnie kellett. De még jobban kellett nevetnie, ahogy visszaidézte a másnap délelőttöt, mikor Hooch kijózanodva, a fejét fogva, égő arccal kérdezgette az igazgatónőt, Bimbát és őt a tanáriban, hogy tényleg a Három Seprű felszolgálóját próbálta-e elcsábítani, aztán pedig a rövid szóváltására Pitonnal.
– Nem nyúlok többé alkoholhoz – nyöszörögte Hooch.
– Ez mindannyiunk számára megváltás lenne – jegyezte meg a bájitalmester epésen, fel sem nézve a dolgozatjavításból.
– Fogd be, Piton – nyögte erőtlenül a boszorkány. – Ó, anyám, érzem, hogy meghalok – ejtette a fejét az asztalra.
– Csak ígérget, ígérget – sóhajtotta színpadiasan a bájitalmester, Hermionénak pedig be kellett harapnia a száját, nehogy felnevessen.
Végül Hooch sikeresen túlélte az előző napi italozás utóhatásait, hogy aztán mindenki megdöbbenésére bejelentse, hamarosan nyugdíjba kíván vonulni, feladva Minervának a leckét, hogy repülésoktatót és kviddicsedzőt találjon a helyére egy éven belül.
~SS/HG~
2007. június 15.
A napok hihetetlen gyorsasággal repültek, és Hermione azon kapta magát, hogy lezajlott az utolsó RBF és RAVASZ vizsga is, ő pedig újra a nyári szünetre induló diákoktól és kollégáktól búcsúzik. És hiába várt rá egy mozgalmas, aktív pihenéssel, felfedezésekkel és nyaralással egybekötött vakáció, sajnálta, hogy ismét hónapokat kell várnia a következő tanév kezdetéig.
Piton ellenben alig várta, hogy az utolsó ember is elhagyja a kastélyt, hogy megint csak a saját feladataival foglalkozhasson néhány hónapig, és az egyedüli, amiről még saját magát is meglepve azt gondolta, hogy talán hiányozni fog ezek alatt a hetek alatt, az Hermione Granger volt.
~SS/HG~
2007. augusztus 31.
Bármilyen mozgalmas és tartalmas nyara is volt, Hermione boldog volt, hogy végre elérkezett a szünet utolsó napja. Egész idő alatt a felhőtlen időtöltés és az annál kínosabb helyzetek váltogatták egymást. Az egyik, Weasley házaspárnál történt látogatásakor ugyanis az ikrek is jelen voltak, akik elővezették neki, hogy Ron bátyjaiként és Hermione egykori sógoraiként kötelességüknek érzik gondoskodni az ő boldogságáról, ezért átnyújtottak neki egy cetlit, rajta jó néhány, randevúra alkalmas jelölt nevével. Molly természetesen ráharapott a témára, folyamatosan győzködve Hermionét, hogy kezdjen végre ismerkedni, elvégre eltelt több mint két év a válása óta, és egyébként sem kellene, hogy egy fiatal nő csak a munkájának éljen. Bármennyire is szerette őket, mégis úgy érezte, beleavatkoznak az életébe, bár magában el kellett ismernie, talán mégis igazuk van, és egyre többet gondolt rá, hogy beadja a derekát.
Most azonban várt rá az új iskolaév és az azzal járó kihívások.
~SS/HG~
Piton nyara semmiben nem különbözött az azt megelőzőktől. Újfent a Fonó sori házában töltötte a vakációt, belefeledkezve a kísérleteibe és kutatásaiba. Viszont az előzőktől eltérően most valami hiányzott, és bosszankodva ugyan, de be kellett vallania, hogy hiányoznak neki a Grangerrel folytatott beszélgetések és csipkelődések. Sosem gondolta volna, hogy épp ő, az egykor annyira bosszantónak tartott nő lesz majd az, akire barátként fog tekinteni, és akit hiányolni fog a Roxforttól távol töltött idő alatt. És bár ilyen még soha nem fordult vele elő, most először egy kicsit várta, hogy elérkezzen az új tanév.
~SS/HG~
2007. október
Ha Hermione azt gondolta, az, hogy az iskolakezdéssel kikerült a Weasleyk látóköréből, majd megmenti attól, hogy időről-időre újabb randiképes alanyokat ajánlgassanak neki, bizony tévedett. Úgy tűnt, az ikrek személyes missziójuknak tekintik a feladatot, és igencsak kitartónak bizonyultak. Hermione viszont még mindig nem érezte késznek magát az ismerkedésre, és a megsokasodott tennivalóira hivatkozva – tanítás, különórák és tanulócsoportok – mindig elhalasztotta a kínálkozó lehetőségeket. Azzal viszont már nem áltatta magát, hogy kielégíti a tanítás, de egyelőre fogalma sem volt, jelen pillanatban szeretne-e belemenni egy komoly kapcsolatba, vagy egyelőre valami kötetlen, felszínes viszonynak örülne jobban. Sosem volt az a típus, aki egyik kapcsolatból esik a másikba, most mégis úgy érezte, talán be kellene pótolni azt, amit diákkorában kihagyott az életéből. És a fenébe is, évek óta nem feküdt le senkivel! Szóval a csak szex és semmi felelősség, semmi ígéret és elkötelezettség meglehetősen vonzó lehetőségnek tűnt, de ennek ellenére mégis úgy döntött, vár még vele.
~SS/HG~
2007. december
Hermione nem tudta volna megmondani, hogy a szexuális kielégületlenség miatt van, vagy a tanulók ennyire hanyagok és figyelmetlenek, vagy csak túl sok időt tölt Pitonnal, de a türelme vészesen fogyóban volt a tanórák végére, és a kezdeti lelkesedése a tanítással kapcsolatban jelentősen visszaesett. Kezdte érteni, hogy min is mehet keresztül a bájitalmester, mikor az órájára beülő diákok egyszerűen nem tudják felmérni és meglátni annak a tárgynak a nagyszerűségét, amit ő olyan nagyra tart, és annyi izgalmat tartogat.
Hogy lehet az, hogy ennyire nem hozza lázba őket a számmisztika sokrétűsége? Hogyhogy nem veszik észre, micsoda lehetőségek rejlenek ebben a tantárgyban? Hogyhogy nem érdekli őket, milyen izgalmas is ez az egész?
Persze nem osztotta Piton véleményét, miszerint valamennyi diák egy tökkelütött idióta, de meglehetősen kedvét szegték ezek a megtapasztalások, hiszen annyira lelkes volt, annyira szerette volna átadni mindazt a tudást, amit annak idején olyan tudásvággyal szívott magába, de az egyes tanulóktól érkező visszajelzések – vagy épp azok hiánya – elkedvetlenítették. Azért akadtak ellenpéldák is, hogy ellensúlyozzák a mérleg nyelvét. Sőt, volt olyan diákja is, aki túlságosan is buzgó volt. Ez viszont meglehetősen bosszantotta.
– Ez a fiú egyszerűen kiborító! – morogta egyik délután a túlbuzgó diák házidolgozata fölött.
– Miért is? – kérdezte Piton.
– Most nézd meg – mutogatott a pergamenre – egy egyszerű számítás helyett belemegy valami sokkal összetettebbe, csak azért, hogy megmutassa, ezt is tudja.
– Elképesztő – csóválta a fejét a férfi tettetett méltatlankodással, de Hermione túlságosan bosszús volt, hogy észrevegye.
– Állandóan a tudásával kérkedik – folytatta a zsörtölődést. – Bemondja a választ, ha egy másik tanulót kérdezek. A többi gyerek már nem is erőlteti magát, hogy tanuljon, mert úgyis mindenkinél előbb szólal meg.
– Nahát… – húzta a szót a bájitalmester. – Bosszantó lehet.
Hermione gyanakodva nézett fel.
– Ezt miért mondod ilyen hangsúllyal?
Piton felhorkant.
– Mert te pontosan ugyanilyen voltál.
– Nem, ez nem igaz – tiltakozott bizonytalanul.
– Nézzük csak – kezdte sorolni –; állandó, karlengetős jelentkezések, órai közbekotyogások, kétszeres hosszúságú házidolgozatok lábjegyzetekkel és forrásmegjelölésekkel… Soroljam még?
Hermione egy nyögéssel a kezébe temette az arcát. Sajnos Pitonnak mindenben igaza volt, és csak most döbbent rá, mennyire idegesíthette a férfit annak idején.
– Szent isten – motyogta az ujjai mögül. – Hogy voltál képes elviselni?
– Pontlevonásokkal – felelte egyszerűen.
Hermione elnevette magát. Ha Piton szemszögéből nézte, minden olyan egyszerű volt.
~SS/HG~
2008. január
– Szent isten, mozdulni is alig bírok – nyögte Hermione a vállát és a karját markolászva.
A tanáriban ültek a kandallónál, arra várva, hogy a többi tanár is megérkezzen az újév első tanári értekezletére.
– Mi bajod? – pillantott fel Piton a Heti Bájitalszemléből.
– Apámmal elmentünk a hétvégén falat mászni – mondta a nyakát csavargatva.
Piton csak megemelte a szemöldökét értetlensége jelenként, mire Hermione elmosolyodott, és magyarázni kezdett.
– A muglik egyik sportja. Védőfelszerelésben különböző nehézségű és magasságú falakat kell megmászni. Úgy vannak kialakítva, hogy folyamatosan tudj kapaszkodni és legyen hova lépned, de meglehetősen igénybe veszi az izmokat. Nagyon élveztem, de totál kikészültem benne.
– És erre az apád vett rá?
– Anyámat nem tudta – nevetett a nő. – Én pedig nem tudok neki ellenállni.
Piton csak hümmentett.
– Nagyon szeretem őt – folytatta Hermione. – Persze anyámat is, de… Apuval sokkal közelebb állunk egymáshoz. Ő valahogy mindig jobban megértett. És olyan vicces, mindig meg tud nevettetni. Karácsonykor a fejébe vette, hogy annyi rossz filmet nézünk meg együtt pattogatott kukoricát zabálva, amennyit csak tudunk, és tényleg, igazán borzalmasak voltak – kuncogott –, de minden pillanatát imádtam.
Hirtelen elhallgatott, mert Piton olyan különös tekintettel figyelte, hogy először nem is értette, mi az, amit a szemében lát, aztán rádöbbent, hogy talán a férfit igazából nem is érdeklik az apjáról szóló anekdoták.
– Ne haragudj, nem akartalak untatni – mondta halkan, és inkább a kezeit kezdte elmélyülten nézegetni.
A köztük lévő csendet csak a kandallóban pattogó tűz ropogása törte meg, majd a férfi egyszer csak megszólalt.
– Apámról szinte semmit nem tudok – mondta halkan, de nem nézett Hermionéra. – Erőszakos volt és durva. Fogalmam sincs, mi volt a kedvenc színe, ki volt, ha volt egyáltalán kedvenc írója, hogy a telet vagy a nyarat szerette-e. Csak az ökle erejét ismerem.
Nem tudta, miért avatja be a nőt abba, amiről még Lily sem tudott mindent. Csak azt tudta, hogy Hermione az előző évben olyan bizalmat szavazott neki, amit nagyon hosszú ideje senki, és megérdemli a viszonzást. Tudta, hogy a nő nem fog visszaélni a hallottakkal, így bátran lehet vele őszinte. Túl régen hordozta magában a gyerekkora borzalmait.
Hermione a lélegzetét visszafojtva hallgatta a bájitalmestert, és tudta, hogy újabb mérföldkőhöz érkeztek. Sosem hitte volna, hogy ő lesz az a valaki, akit a férfi olyan bizalommal ajándékoz meg, hogy beszél neki a szüleiről. Gyanította, hogy egész eddig Lily Potteren kívül erről senki más nem tudott. Azt eddig is tudta, hogy valószínűleg Piton apja volt az, aki annyi szenvedést okozott a férfinak gyerekkorában, az anyjáról viszont soha…
– És az édesanyád? – csúszott ki a száján a kérdés, mielőtt meggondolhatta volna.
Piton egy hosszú pillanatig habozva nézett rá vissza, és Hermione már kezdte úgy érezni, hogy talán túl messzire merészkedett, mikor megérkezett a tétova válasz.
– Kedves. Szelíd… De szomorú. – Nem mondott többet, és nem is volt rá szükség.
Hermione nem tudta, mit mondhatna, azt sem tudta, kellene-e egyáltalán mondania valamit, de úgy tűnt, a férfi nem is várja el. Csak ült, hálás-megértő pillantással nézve Pitonra – aki mintha maga is megnyugodott volna attól, hogy megszabadult végre ezektől az emlékektől –, és halványan rámosolygott. Az a bizalom, amiben most részesítette a bájitalmester, minden kincsnél többet ért neki.
~SS/HG~
2008. február
– …a kislány a Lily Luna Potter nevet kapta, és lapunk értesülései szerint az édesanya és a baba is jól vannak. Lapunk minden dolgozója nevében jó egészséget kívánunk nekik! – olvasta fel Hermione a Reggeli Próféta cikkét a tanáriban.
– Hát ez nagyszerű – lelkendezett McGalagony.
– Csodálatos – bólogatott Bimba is.
– Remek, még egy Potter – húzta el a száját Piton.
– Ugyan már – horkant fel Hermione –, ez csak egy kislány.
Piton csak morrant egyet válaszul, de nem kezdett vitába.
– Küldök nekik egy üdvözlőlapot mindannyiunk nevében – mondta Hermione, miközben összehajtogatta az újságot.
– Ez nagyon jó ötlet – értett egyet az igazgatónő.
– Hát hogyne – kezdte újra a gúnyolódást a bájitalmester. – És vedd bele, mennyire hálás vagyok, hogy Potter kikérte a véleményemet, mikor a második kölykének nevet választott.
– Most miért? – húzta fel az orrát Hermione. – Igazán szép gesztus volt.
– Inkább pofátlan.
– Tudtommal nincs a neveden jogvédelem, Perselus – szólt közbe McGalagony. – Mr. Potter csak ki akarta fejezni feléd, mennyire nagyra tart.
– Hát hogyne – fintorgott Piton. – Majd tolmácsold felé a köszönetemet.
– Majd megteszed te magad – dörmögte az orra alatt az igazgatónő, de Piton meghallotta.
– Hogy mondtad? – kérdezte gyanakodva.
McGalagony néhány pillanatig zavartan rendezgette az előtte fekvő pergamenhalmokat, mielőtt újra felnézett, majd nagy levegőt véve megszólalt.
– Felkértem Mr. Pottert, hogy szeptembertől legyen az új repülésoktató és kviddics-edző…
– Teljesen megbolondultál?! – ugrott talpra a bájitalmester.
– …és ő elfogadta!
– Jaj, de jó! – kiáltott fel Hermione lelkesen.
– Nagy francot – köpte Piton vicsorogva.
– Perselus! – szólt figyelmeztetően az igazgatónő.
– És miért nem kérted ki erről a mi véleményünket is?
– Mert én vagyok ennek az iskolának az igazgatója – mondta fagyosan az idős boszorkány. – Egyébként sem hiszem, hogy rajtad kívül bárki más ellenezte volna, ezáltal ezt megtenni is teljesen felesleges lett volna.
– De nem volt ebben a merlinverte országban senki más, akinek felajánlhattad volna ezt a nyomorult posztot? – háborgott a férfi.
– Biztosan lett volna – ismerte el McGalagony –, de bevallom, azzal, hogy Mr. Potter ilyen gyorsan igent mondott, levette a vállamról a további keresés terhét, amihez nem volt se kedvem, se időm, úgyhogy igen, kapva kaptam az alkalmon.
– Úgy látom, feltett szándékod minden dilettáns minisztériumi dolgozót idecsábítani – morogta a férfi, és a szavaiból csak úgy áradt a megvetés.
– Hé! – kiáltott fel sértetten Hermione.
– Na most már elég ebből! – csattant fel az igazgatónő is. – Tetszik vagy sem, ez most már így van. Barátkozz meg a gondolattal, Perselus.
– Kénytelen leszek, nem igaz? – morogta barátságtalanul.
– Úgy valahogy – biccentett a boszorkány, majd fogta a pergamenjeit, és elhagyta a tanárit.
Piton magában fortyogva nézett utána, majd a haragja hirtelen Hermione felé irányult.
– Te tudtál erről? – vicsorogta.
– Nem, Piton, nem tudtam róla – vágott vissza majdnem olyan dühösen, még mindig sértetten a férfi előbbi megjegyzése miatt. – De nagyon örülök, hogy lesz itt egy másik dilettáns is – szúrta oda.
A férfi ingerülten szusszant egyet.
– Pontosan tudod, hogy nem rád gondoltam – mormogta békülékenyebb hangon.
Hermione nem szólt, csak megvonta a vállát.
Piton felsóhajtott. A fene egye meg, hogy már megint azon kell gondolkodnia, hogyan engesztelje ki Grangert. Most mit ajánljon fel neki? Szerencsére nem kellett tovább töprengenie, mert a nő megszólalt.
– Harry a legjobb gyerekkori barátom, Piton, és lehet, hogy neked nem tetszik, de én nagyon örülök annak, hogy ide jön dolgozni. Szerintem te bele sem gondolsz, hogy három gyerek apjaként talán Harry sem vágyik egy veszélyes munkára, márpedig aurornak lenni igenis az. Nem értem, miért hiszed azt, hogy minden a te bosszantásodra történik.
– Nem hiszem – védekezett. – Egyszerűen csak nem kedvelem Pottert.
– Engem sem kedveltél – érvelt. – Talán Harryvel kapcsolatban is megváltozik a véleményed.
– Erre azért ne vegyél mérget – fintorodott el.
Hermione örömtelenül felnevetett.
– Reménytelen vagy – mondta lemondóan, de legalább már kiengesztelődve.
Piton most nem vitatkozott a megállapítással.
~SS/HG~
Harry Potter állandó vitatéma lett kettőjük között; Hermione próbálta meggyőzni Pitont arról, hogy Harry mégsem annyira szörnyű, mint amilyennek a férfi gondolja, a bájitalmester pedig rendre cáfolta a nő érveléseit. És bár minden más dologban egyetértés vagy legalábbis elfogadás volt köztük, ebben a témában a tanév hátralévő részében sem jutottak dűlőre.
Előző fejezet Következő fejezet
Snapefan dolgai 