– Piton professzor? – kérdezte óvatosan Hermione, de nem kapott választ.
Jaj, ne! Növekvő rémülettel formálódott benne a gyanú, hogy valami történt Pitonnal. Elvégre ha nem így lenne, ő nem a labor hideg padlóján tért volna magához, hanem a gyengélkedőn.
– Professzor! – kiáltott kétségbeesetten. – Hová tűnt? Ó, Merlinem, add, hogy ne legyen semmi baja! – fohászkodott a kezét tördelve.
Tehetetlenül forgolódott körbe-körbe, hátha meglátja valahol a bájitalmester sziluettjét, de a teremben terjengő füst ezt lehetetlenné tette. Óvatosan araszolva indult meg arra, ahol utoljára látta a férfit, és közben folyamatosan szólongatta.
– Piton professzor! Kérem, uram, szólaljon meg! Professzor!
– Ott álljon meg, Granger – hallotta meg hirtelen Piton hangját, mire azonnal engedelmeskedett.
Viszont látni nem látta a férfit.
– De hát hol van, uram? – kérdezte zavartan.
– A lábánál – hangzott a felelet, mire lenézett, és…
A látványtól kis híján hanyatt esett. A rettegett bájitaltan-professzor 30 cm-esre töpörödött, de abban a csöppnyi valójában is épp olyan fenyegetően nézett fel a meglepetten pislogó lányra, mint teljes életnagyságában.
Te jóságos ég!
– Piton professzor? – cincogta Hermione, és térdre ereszkedett, hogy közelebb legyen a bájitalmesterhez.
– Mit művelt, maga ostoba? – sziszegte dühösen a kicsi professzor.
– Én nem… nem tudom, én… – dadogta zavarodottan, de nem tudta folytatni, mert Pitonból hirtelen kitört az indulat.
– Maga ostoba, kétbalkezes, minden lében kanál griffendéles! – üvöltötte Hermionénak, aki zavart pislogással tűrte a szitokáradatot. – Nem volt elég, hogy miután hat évig az idegeimre ment, visszakönyörgi magát ide, tönkreteszi a bájitalkísérletemet, most még az életemet is romba kell döntenie? Mi a francnak kellett kíváncsiskodnia? Nem megmondtam világosan, hogy hagyja békén azt a kurva bájitalt?! A rohadt életbe, hagynom kellett volna, hogy magát terítse be, akkor most lenne indokom kirúgatni szándékos károkozásért!
– De hát mi történt? – kérdezte értetlenül a lány, akit annyira sokkolt az összetöpörödött férfi látványa, hogy egy pillanatig arra is képtelen volt, hogy felfogja a nyilvánvaló helyzetet.
– Maga szerint? – kérdezett vissza hisztérikus gúnnyal Piton. – Mégis mit gondol, a víztől mentem így össze? Rám fröccsent az a kibaszott bájital, és így tértem magamhoz, maga féleszű!
– Jaj, ne, ez miattam van – nyögött fel Hermione, a két keze közé fogva az arcát.
A bájitalmester kissé félrefordította a fejét, miközben arcára az „egy gyengeelméjűvel van dolgom” kifejezés költözött.
– Gondolja?! – csapott magasba a hangja.
– Professzor, én annyira, de annyira sajnálom – nézett a férfira bűnbánóan a lány.
– És mire megyek vele, maga szerencsétlen? – vágta oda Piton. – Az is lehet, hogy hetekig így maradok. Közröhej tárgyává tett, az istenit neki! Ha most átérném a nyakát, megfojtanám, Granger! – ordította kivörösödött arccal.
– Tudom! – kiabálta vissza Hermione is, de közben teljesen jogosnak érezte a bájitalmester dühét. Ezt ő okozta, hát valahogy neki is kell helyrehoznia. Agyának fogaskerekei szinte belecsikordultak az őrült pörgésbe a megoldást keresve, miközben gondolatban végigvette az összes, eddig tanult ismereteit. – Nézze – kezdte –, ha gondolja, lemegyek a könyvtárba, és végzek egy gyors kutatómunkát, hátha…
– Ó, persze, az imádott kutatómunka! – szólt közbe utálkozva Piton. – Az mindent megoldana – gúnyolódott. – Maga szerint ha lenne ellenszer a problémára, akkor nem jöttem volna rá magamtól is?
Hermione gyorsan vett egy nagy levegőt, hogy higgadt tudjon maradni, bár a helyzet és a férfi viselkedése egyre közelebb vitték őt a kiboruláshoz.
– Akkor szóljunk valakinek, aki segíthetne – javasolta.
– Még jobb ötlet – kontrázott a bájitalmester epésen. – Mondja, maga tényleg ennyire ostoba?
– De talán Madam Pomfrey vagy Bimba professzor… – próbálkozott a lány ismételten, mire a férfi megint csak gorombán letorkollta.
– Nem! – fröcsögte indulatosan. – Szó sem lehet róla, hogy bárki is megtudja, mit művelt velem, pláne nem a Roxfort két legnagyobb pletykafészke! Nem fogja rajtam köszörülni a nyelvét senki, csak mert ilyen lehetetlen helyzetbe hozott egy folyton a tudásával kérkedő semmirekellő liba, aki csak ahhoz ért, hogy belekotnyeleskedjen mindenki dolgába, de valójában nem rendelkezik semmiféle tényleges hozzáértéssel!
Hermione visszafojtott lélegzettel, egyre jobban remegő szájjal hallgatta a férfi szidalmazását, de végül nem bírta tovább. Leroskadt a padlóra, arccal a felhúzott térdére borult, és elsírta magát. Hát mégis mit kéne tennie? Ő megpróbál minden követ megmozgatni, hogy jóvátegye a hibáját, erre Piton csak annyit tud tenni, hogy leteremti, és csúnyán belegázol az érzéseibe és a büszkeségébe? Szemét alak!
Pitont a lány sírása csak még inkább felbosszantotta.
– Na nem, kisasszony, most nem fog holmi lányos siránkozásba, megértette? – fenyegetőzött. – Maga okozta ezt az egészet, és még nem tudom, hogyan, de maga is fog kirángatni belőle. Szedje össze magát végre, vagy esküszöm, nem állok jót magamért!
– Rend… rendben – hüppögött megilletődve Hermione.
Piton egy sóhajjal nyugalmat erőltetett magára, majd fel-alá járkálva elemezni kezdte a helyzetet.
– Nos, akkor az már biztos, hogy a konzerváló és a zsugorító összekeveredett – fújtatott bosszúsan. – Emiatt sikerült egy olyan vegyületnek létrejönnie, amitől összementem, viszont mivel a konzerváló ereje még tesztelés alatt volt, nem tudni, mennyi időre. – Hirtelen megállt, és felnézett Hermionéra. – Ha jól tudom, meglehetős tehetsége van a számmisztikához.
– Igen – bólogatott a szemét törölgetve.
– Helyes – morogta Piton. – Akkor írja, amit mondok.
Hermione engedelmes lekapott a legközelebbi asztalról egy pennát és egy darab pergament, a férfi pedig diktálni kezdte a lánynak az adatokat, aki remegő kézzel fogott hozzá a számításokhoz, miközben egy ici-pici Piton professzor masírozott mellette fel s alá türelmetlenül. Hosszú perceken át csak a penna szorgos sercegését és Hermione gondterhelt motyogását lehetett hallani, majd a sercegés-motyogás hirtelen abbamaradt, a lány pedig sápadt, halálra vált arccal nézett fel a pergamenből, egyenesen Piton vészesen villogó szemébe.
– Hat – szólalt meg remegő hangon.
– Hat mi? – vicsorított Piton.
– Hat nap – nyögte ki Hermione. – Vagy hat és fél – tette hozzá. – Azért kockáztatom meg azt a fél napot – folytatta némileg felélénkülve, és Piton már jó előre tudta, hogy itt most valami végeláthatatlan magyarázatfolyam veszi kezdetét –, mert a maga által megadott adatok egy kissé bizonytalannak tűntek az exponenciális vektorkombináció funkcióbeli skaláris szorzatának újra-meghatározása…*
– Fogja már be a száját, Granger! – csattant fel Piton ingerülten, mire a lány azonnal elhallgatott. – Egy büdös szót nem érteni abból, amit itt összezagyvál. – Idegesen végigsimított a homlokán, majd nyugalmat erőltetve magára, Hermionéra nézett. – Egész biztos, hogy nem téved?
– Igen – bólintott Hermione. – Háromszor is átszámoltam.
– A rohadt életbe! – szitkozódott a bájitalmester. – Mi a francot csináljak hat napig?
– Esetleg mégis szólhatnánk valakinek – vetette fel Hermione óvatosan.
– Felejtse el, Granger – villantott rá egy gyilkos pillantást Piton. – Nem fogunk szólni senkinek, megértette?
– De mégiscsak…
– Hallgasson már el, a szentségit, és maradjon csöndben pár percig, hogy végre gondolkodhassak! – zsörtölődött a férfi ingerülten. – Merlinre, hogy maga mennyire idegesítő!
Hermione sértődötten hápogott néhány pillanatig, de csendben maradt – a bájitalmester legnagyobb örömére. A férfi – szék hiányában – sóhajtva leült az egyik polc aljában lévő gyógyfüves tasakra, hogy végiggondolja a lehetőségeit.
Hat nap. Ennyit kell észrevétlenül eltöltenie. Még szerencse, hogy úgyis azt tervezte, elhagyja a kastélyt. Még nagyobb szerencse, hogy megírta azt az üzenetet Minervának. Nincs más dolga, mint Grangerrel felvitetni a bagolyházba és elküldeni. Ha az üzenet eljut Minervához még ma este, akkor nem fognak gyanút, és akkor nem fogják keresni sem. A laborba sem fognak bemenni, mert a bájitalok, amiket a gyengélkedőre szánt, csak a szünet után kellenek majd Poppynak, így azok sem fognak hiányozni, és bőven lesz ideje még akkor is megcsinálni őket, ha visszaváltozott. Senki nem fog megtudni semmit. Tökéletes!
– Granger! – ugrott talpra. – A raktáron keresztül bejuthatunk a lakosztályomba.
– Uram?
– Gyerünk a lakrészembe – ismételte türelmetlenül. – Induljunk.
– Rendben – mondta Hermione engedelmesen, és sietve elindult.
– Ó, persze, menjen csak, hiszen nyilván tudja az utat, én pedig majd szépen maga után lebegek – szólt utána gúnyosan Piton, mire a lány észbekapott, és pironkodva visszaszaladt érte.
– Bocsánat – motyogta zavartan, majd lehajolva a férfi felé nyúlt, hogy kézbe vegye, de olyan abszurdnak találta a helyzetet, hogy akaratlanul is visszarántotta a kezét. Tétován toporogva többször is megpróbálkozott, az utolsó pillanatban mindig megfutamodva, ami miatt úgy tűnt, mintha valami furcsa táncot járna.
Piton összefont karral, unott arccal figyelte egy darabig a lány erőfeszítéseit, majd vontatottan megszólalt.
– Tudja, most megszólalásig olyan, mint Kicsi Gróp – szúrta oda.
Hermione sértetten felegyenesedett, és néhány pillanatig dacosan bámult a bájitalmesterre, majd elszánt képpel felé nyúlt, és összezárva ujjait a férfi dereka körül, felemelte.
– Na végre – forgatta meg a szemeit Piton. – Akkor talán haladhatnánk – indítványozta.
Hermione megindult a raktár felé, úgy tartva maga előtt mereven kinyújtott kezében a férfit, mint az olimpiai lángot vivő a fáklyát. A raktárba érve megállt egy pillanatra, de a bájitalmester irányításával gyorsan odatalált a lakosztályba. Az ajtóban megtorpant egy pillanatra, mert a lakrész látványa meglepte. A Harry általi elbeszélésekből valami rideg, barátságtalan szobára számított, de ez egészen meghitt volt, már-már otthonos. És az a rengeteg könyv! Szívesen elnézelődött volna, de Pitonnal a kezében ez nem volt a legjobb ötletek egyike, ezért aztán gyorsan beljebb lépett, letette a férfit az egyik fotelbe, majd várakozón megállt előtte.
– Az íróasztalomon van egy cetli McGalagony professzornak címezve – intett az asztal felé Piton. – Vegye magához.
Hermione odament, és felemelte a levélkét.
– Vigye fel a bagolyházba, és küldje el – rendelkezett Piton. – Fontos, hogy Minerva még a ma esti vacsora előtt megkapja.
– De mi ez? – kérdezte a lány.
Piton ingerülten fújtatott egyet.
– Nem mintha magára tartozna, de szándékaim szerint ma este elhagytam volna a kastélyt pár napra, és erről akartam tájékoztatni az igazgatónőt. És mivel jelen pillanatban ez a levél nagyon is kapóra jön, tegye meg, hogy feladja.
– Rendben – bólogatott Hermione, és a zsebébe süllyesztette a pergament. – És önnel mi lesz, uram? – kérdezte óvatosan.
– Ugyan ehhez sincs semmi köze – húzta el a száját –, de úgy terveztem, lekicsinyítek néhány használati tárgyat, hogy komfortosabban tudjam eltölteni ezt a hat napot, maga pedig mindennap három alkalommal becsempész ide nekem élelmet és innivalót.
– Úgy lesz, uram – bólogatott buzgón Hermione.
– Még szép, hogy úgy lesz – mondta felsőbbrendűen Piton. – Most pedig segítsen le a szőnyegre. Nem szeretnék a fotelen állni, miközben összezsugorítom.
Hermione engedelmeskedett, Piton pedig, amint lekerült a földre, a fotel felé fordult, és apró varázspálcáját a bútorra irányítva kimondta a varázsigét – Subtraxerim utilium!** –, de azon kívül, hogy a pálca végén egy parányi füstgomolyag jelent meg, nem történt semmi.
– Professzor úr? – szólította meg zavartan Hermione.
A bájitalmester nem felelt, csak értetlenül pislogva meredt a pálcájára néhány pillanatig, majd párszor hozzáütögette a nyitott tenyeréhez, és miközben elszántan megköszörülte a torkát, újra a fotelre irányította, és kimondta a varázsigét. Az eredmény ugyanaz volt, mint először.
– Ez nem lehet igaz – suttogta döbbenten maga elé. – Lehetetlen…
Hermione megütközve figyelte az eseményeket – vagyis pontosabban azok hiányát –, és nem tudta elhinni, amit látott. Szentséges ég, Pitonnak eltűnt a varázsereje, és erről csakis ő tehet. És mi lesz, ha nem fog visszatérni? Bele se mert gondolni a következményekbe. Az idegességtől ökölnyire szűkült a gyomra, kiszáradt a szája, és izzadni kezdett a tenyere. Most először tényleg kezdett félni Pitontól. Nem merte megszólítani a férfit, aki gyanúsan csendben viselte ezt a nem éppen örömteli fejleményt, mégis tisztán látszott, hogy robbanás-közeli állapotban van. Hermione nem tudta, mitévő legyen jelen helyzetben, de úgy érezte, valahogy oldani kéne a tapintható feszültséget, ami rátelepedett a szobára, ezért halkan elindult a bájitalmester felé. Azonban alig tett meg pár lépést, a férfi felé fordult, és a hangjából áradó jeges nyugalom jobban megrémítette Hermionét, mint addig bármi más.
– Esetleg van erre a kis problémára magyarázata, Miss Granger? – kérdezte selymesen, nyilvánvalóvá téve, hogy igazából nem vár választ a kérdésre, miközben a tekintete valósággal átdöfte a lányt.
Hermione reszketve fújta ki az addig benntartott levegőt.
– Piton professzor, én rettenetesen sajnálom – mondta bűnbánóan, de úgy tűnt, ez inkább csak olaj volt a tűzre, mert Pitonnak ökölbe szorult a keze, és megremegtek az orrcimpái a visszafojtott dühtől.
– Azt hiszem, jobb lenne magának, ha most csendben maradna – szólalt meg, és a méregtől valóssággal vibrált a hangja.
Hermione csak bólintani mert; most az egyszer nem volt bátorsága vitába bocsátkozni.
Pitonban forrt a méreg, legszívesebben tört-zúzott volna, de azt is tudta, hogy nem menne vele semmire. Attól, hogy ordítozni és pusztítani kezd, semmi sem fog megváltozni, ráadásul a düh még a gondolkodásban is akadályozná, most viszont tiszta fejjel kell végiggondolnia a lehetőségeit. Pedig szívesen a lányra zúdította volna minden mérgét, de bármilyen nehezen is vallotta be magának, és bármennyire is irtózott a gondolattól, Grangeren kívül jelenleg senki másra nem számíthatott. Mintha nem lenne már így is elég baja. Nyugalmat erőltetve magára a lány felé fordult.
– Granger – szólította meg halkan –, megtenné, hogy lekicsinyíti maga azokat a bútorokat, amikre szükségem lesz?
A lány reakciója volt az utolsó, amire számított. Hermione arca fájdalmas fintorba torzult, és behúzott nyakkal pislogott a férfire.
– Eltört a pálcám – vallotta be kelletlenül.
– Hogy micsoda? – szűrte a fogai között a szavakat megremegő orrcimpával Piton.
– Eltört a pálcám – ismételte a lány. – Mikor maga fellökött, ráeshettem, és eltört. Sajnálom – tette hozzá őszinte megbánással.
Piton lehunyta a szemét egy pillanatra, hogy nyugalmat erőltessen magára. Nincs más hátra, mint hogy…
– Akkor próbálja meg az én pálcámmal – nyújtotta Hermione felé az apró eszközt.
A lány meglepetten pislogott néhányszor, majd bólintott, és óvatosan a hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette az apró pálcát. De abban a pillanatban, hogy a kezében tartott eszköz megérezte a méreteihez képest aránytalan mértékű varázserőt, felizzott és megégette Hermione ujjait, aki egy fájdalmas kiáltással kiejtette a kezéből.
Piton megütközve nézte a jelenetet, nem akarta elhinni, amit látott.
– Ez nem fog menni – nyöszörögte Hermione az ujjait dörzsölgetve. – Attól félek, ha megpróbálnék varázsolni, a pálcája nem bírná, és szétrobbanna.
A levegő sípolva távozott Piton orrán, mikor hirtelen kifújta, ahogy megpróbált nyugodt maradni.
– A zsugorító-főzetet pedig szintén nem tudjuk használni, mert sikeresen odaégett maga miatt – susogta egy megsemmisítő pillantás kíséretében.
– Igen – ismerte el Hermione behúzott nyakkal.
A bájitalmester valósággal elfehéredett tehetetlen dühében. Fel fog robbanni. Merlin a tanúja, hogy fel fog robbanni az idegességtől! Ilyen nincs, ennyire nem lehet szerencsétlen! Zaklatottan szántott végig a haján az ujjaival. Kell, hogy legyen valami megoldás.
– Na jó – sóhajtotta ingerülten. – Akkor menjen el az Abszol útra, és vegyen egy új pálcát – indítványozta.
– Nem lehet – rázta a fejét Hermione –, Ollivander az ünnepekre bezárt. Még az újság is megírta valamelyik nap. Csak újév után fog kinyitni.
– Akkor vegyen valaki mástól – vágta oda a férfi türelmetlenül.
Hermione összevonta a szemöldökét erre a „képtelen” ötletre, és valósággal sütött róla, hogy még a gondolatot is sértőnek találja.
– Azt már nem! – tiltakozott felháborodottan. – Nagyon sajnálatos, ami magával történt, és elismerem, hogy én tehetek róla, de hat nap miatt nem vagyok hajlandó kiadni egy kisebb vagyont egy kérdéses minőségű és megbízhatóságú pálcáért. Ragaszkodom Ollivanderhez!
– Teszek arra, hogy kihez ragaszkodik! – csattant fel Piton a türelmét vesztve. – Nézzen már rám, maga ostoba! Így nem maradhatok!
– Felesleges sértegetnie és kiabálnia, mert ezzel nálam nem megy semmire – makacsolta meg magát Hermione, aki a nyomaték kedvéért még a karjait is keresztbe fonta. – Amit mondtam, megmondtam, és ezen nem változtatok.
Piton hitetlenkedve, megszólalni képtelenül meredt a lányra, aki dacosan állta a tekintetét, és sütött róla a megingathatatlanság. A bájitalmester elképedve rázta a fejét a makacssága láttán, de már ahhoz sem volt ereje, hogy vitába szálljon vele. Minek? Amit ez a csökönyös boszorkány a fejébe vesz, attól úgysem tágít. Ennyire ismerte már, hogy a fene essen belé! Úgy érezte, hogy valami bizarr, szürreális álomba csöppent. Kizárt, hogy ez vele történjen! Az élete romokban, Granger meg a pálca-minőségen aggodalmaskodik. Már a feje is belefájdult. Gutaütést fog kapni ettől a nőtől, az fix.
Ekkor hirtelen eszébe jutott valami.
– Figyeljen ide – mondta olyan türelmesen, amilyenre csak képesnek érezte magát. – Tartogatunk pár tartalék pálcát, ha netán valamelyik diáknak szüksége lenne rá. Menjen fel Minervához, és kérjen tőle egyet.
– Nem – jelentette ki határozottan.
– De hát miért nem?! – kiáltott fel hisztérikusan Piton, karjait az égnek emelve tehetetlen dühében.
– Mert akkor rákérdez, mi történt az enyémmel – fújtatott türelmetlenül Hermione –, és akkor kénytelen leszek elmondani, amit maga nyilvánvalóan nem szeretne.
– Hát hazudjon! – ordította a lánynak, képtelenül arra, hogy tovább türtőztesse magát.
– Nem fogok hazudni! – csattant fel Hermione is. – Pláne nem McGalagony professzornak, akinek annyi mindent köszönhetek. Arról nem is beszélve, hogy kizárólag a maga büszkesége miatt nem kérhetek segítséget senkitől. Hát nem – mondta felszegett állal. – Ha annyira ragaszkodik a méltóságához, akkor viselje ezt a helyzetet is azzal. Majd kibírja azt a pár napot – zárta le a témát.
– Kibírom? Kibírom?! – ismételte hitetlenkedve, minden ízében remegve a tehetetlen indulattól. – Istenem, magától meg kell bolondulni! – kiáltott fel hirtelen.
– Megtenné, hogy nem kiabál velem? – emelte meg a hangját Hermione is. – Azzal nem leszünk közelebb a megoldáshoz, hogyha egymás torkának esünk. Épp elég kellemetlen ez a helyzet anélkül is.
– Kellemetlen – visszhangozta vészjósló hangon a bájitalmester, akinél végképp betelt a pohár. – Magának kellemetlen?! Tudja mit, Granger? – nézett fel a lányra. – Tegye meg, hogy most elhúz innen egy időre. Addig menjen, és tegye rendbe a labort, mentse meg a világot vagy szabadítsa fel a világ összes házimanóját, nem érdekel. Csak tűnjön a szemem elől!
– Hogy maga micsoda egy gavallér – húzta fel az orrát sértődötten Hermione. – Muszáj ilyen faragatlannak lennie? Belehalna, ha néha kedvesen szólna valakihez?
Piton tátott szájjal pislogott néhány pillanatig, majd tettetett megilletődöttséggel a szívére szorította a kezét, és esdekelő hangon megszólalt.
– Ó, kérem, bocsássa meg nekem, amiért nem úriember módjára kezeltem ezt az önnek roppant kínos helyzetet – mondta megjátszott bűnbánattal. – Akkor most – mosolyodott el hirtelen olyan kedvesen, ahogyan élő ember még sosem látta –, Miss Granger, szeretném egyedül, társaság nélkül feldolgozni a tényt, hogy jelen pillanatban Frics is nagyobb sikerrel próbálkozna a varázslással, mint én. Szóval – folytatta kenetteljes hangon –, mondja, lenne olyan bűbáj, és megtenné, hogy mint a villám kitakarodik a lakosztályomból, hogy kedvemre kitombolhassam magam? Kérem.
Mikor befejezte, olyan gyilkos tekintettel meredt a felháborodottan tátogó Hermionéra, hogy annak a torkára forrt a szó. A lány állt még néhány pillanatig a bájitalmesterre meredve, majd dacosan megemelt állal sarkon fordult, és egy szó nélkül elhagyta a lakosztályt. Mielőtt még becsukta volna maga mögött az ajtót, hallotta, ahogy Piton káromkodva földhöz vágja a pálcáját.
Micsoda egy seggfej! – füstölgött magában. Persze valahol megértette a férfi reakcióját, de azért az ő szemszögét is meg lehetne érteni, hiszen nem csak minden Pitonról szól. Ebbe az ügybe ő is belekeveredett, és együtt kellene megoldaniuk, mindkettőjük szempontjait figyelembe véve. Helyette csak ordítozást és sértegetéseket kap.
Csípőre tette a kezét és fújtatott egy nagyot, meglebbentve ezzel arcába lógó tincseit. Vajon mennyi időt adjon Pitonnak mielőtt visszamegy? Az az egy biztos, hogy nem percekben kell gondolkodnia. Csüggedten sóhajtott egyet, majd úgy döntött, addig sem ácsorog tétlenül, úgyhogy átvágott a raktáron, majd a labort elhagyva felsietett a bagolyházba, hogy feladja Piton levelét McGalagonynak. Mikor ezzel megvolt, visszament a laborba, hogy felmérje az ott keletkezett károkat.
Legnagyobb örömére nem uralkodtak hadiállapotok a teremben. Tulajdonképpen azon kívül, hogy az összes bájital túlfőtt, továbbá hogy az a valami ott éktelenkedett a zsugorító-főzetes üst aljában, rendben volt minden. Szomorkásan felsóhajtott. Ha legalább annyi főzet maradt volna, hogy néhány bútort lekicsinyíthetett volna vele Pitonnak. Így viszont nem marad más, csak a takarítás. Kinyitotta az ablakokat, hogy a terem kiszellőzhessen, aztán sorra eloltogatta a tüzeket, majd valamennyi üst tartalmát kiöntözte a falnál álló csapba, végül nekilátott kisikálni az üstöket. Mire végzett, alaposan megfájdult a háta, de tudta, a legkisebb jelét sem hagyhatja annak, hogy itt baleset történt.
A munka végeztével leült az egyik székre kifújni magát, miközben próbálta végiggondolni a lehetőségeiket. Az már egészen biztos, hogy Piton nem maradhat a lakrészében, mert előbb vagy utóbb, de valakinek biztosan feltűnne, hogy ő naponta háromszor lejár a pincébe. De ha ezt esetleg megúszná, ott a tény, hogy Piton jelen állapotában képtelen használni a berendezési tárgyakat. Aludni és tisztálkodni még hagyján – arra most egy edényke is megtenné –, és az étkeztetését is megoldaná valahogy, de hogy végzi el a férfi az egyéb szükségleteit? Mert az egészen egyszerűen kizárt, hogy majd ő napjában többször is odatartja a toalett fölé. Erre nem hajlandó, és biztos, hogy Piton sem erről álmodozik.
Akárhogy is tiltakozik ellene Piton, segítséget kell kérniük. Tetszik vagy sem, így lesz – döntötte el magában, és mivel úgy vélte, a bájitalmester elég időt kapott már arra, hogy kidühöngje magát, elindult vissza.
Halkan benyitott Piton lakrészébe, remélve, hogy a férfi már lenyugodott. A bájitalmestert a földön ülve találta, háttal a kanapénak támaszkodva, lazán kinyújtott karját a felhúzott térdén pihentetve, miközben ujjai között használhatatlanná vált pálcáját forgatta. A lány érkezésére felnézett.
– Ó, hát megjött! – szólalt meg unottan. – Ha tudná, mennyire hiányoltam.
Hermione nem vette fel a gúnyolódást, inkább közelebb ment, és leguggolt Piton előtt.
– Piton professzor – szólalt meg komolyan –, gondolkodtam, és talán mégis jó lenne, ha legalább Madam Pomfrey tudna arról, mi történt magával.
– Nem!
– De hátha tudna segíteni – erősködött Hermione. – Mégiscsak képzett gyógyító.
– Megmondtam, hogy nem! – makacskodott Piton vicsorogva. – Nem megyek a gyengélkedőre, hogy aztán mindenki rajtam röhögjön a maga dilettantizmusa miatt.
Hermione egy pillanatra sóhajtva lehajtotta a fejét – Ezt a csökönyös embert! –, majd hirtelen újra felemelte, és a tekintete olyan elszántságot tükrözött, hogy még Piton is meglepődött egy pillanatra.
– Rendben van, de itt akkor sem maradhat – jelentette ki határozottan.
– És ugyan mégis hová mehetnék? – vágta oda ingerülten. – Amúgy sem hiszem, hogy tudna nekem megfelelőbb helyet találni, mint a saját lakosztályom.
Hermione elgondolkodva nézett rá, majd pár másodperc múlva megszólalt.
– Pedig tudnék – jelentette ki.
– Na persze – húzta el a száját a bájitalmester lesajnálón.
– De igenis tudnék – bólogatott a lány, és tulajdonképpen önmaga is elcsodálkozott azon, hogy ez a lehetőség nem jutott korábban az eszébe. – A Griffendél toronyban, a szobámban.
– Megőrült maga?! – csattant fel a férfi, és talpra ugrott. – Ez még az előbbinél is nagyobb hülyeség lenne! Ne merje megtenni, mert szétátkozom, amint visszaváltoztam. Használja már az eszét, maga ostoba…
Hosszas szidalmazás vette kezdetét, de Hermione erre már nem figyelt. Lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, majd minden bátorságát összeszedve fogta a fenyegetőző és kézzel-lábbal hadakozó Pitont…
…és zsebre tette.
Megjegyzés:
* Megmondom őszintén, gőzöm nincs, mit is jelent, amiket odaírtam. Csak kerestem egy matematikai kifejezéseket tartalmazó oldalt, és találomra kiválogattam. (Azért ha valaki érti, miket hordtam itt össze, és megosztaná velem, azért mérhetetlenül hálás lennék.) 😀
** Subtraxerim utilium (latin) – összezsugorodik, összemegy
Ezt a képet az egyik ismerősöm ajánlotta a figyelmembe, és azt hiszem, illik a történethez. 🙂
Snapefan dolgai 