15. fejezet + Epilógus

Az ember legégetőbb szükséglete az, hogy valaki megfogja… és megmondja neki… hogy minden (…), hogy minden jóra fordul.
(Truman Capote)

***

Pitont annyira letaglózták a Ronan irodájában történtek, hogy később még arra sem tudott visszaemlékezni, hogyan ért haza. Nem tudta, mitévő legyen, és nem győzte átkozni saját ostobaságát, amiért vakon belement egy olyan megállapodásba, ami csak arra volt jó, hogy a vagyonától megszabadítsa. Még az sem tudta vigasztalni, hogy mindezt Denny érdekében tette. Nem a pénzt sajnálta, hanem hogy ezzel eldobta magától a lehetőséget, hogy újra magához vehesse a gyereket. És úgy gondolta, ezek után felesleges is megpróbálkoznia az örökbefogadással. Ki adna örökbe gyereket egy nincstelen, volt halálfalónak? Nem volt jártas ezekben a dolgokban, de azt biztosan tudta, hogy ilyen előélettel semmi esélye.

Hermione ugyanolyan tanácstalan volt, mint Perselus. Fogalma sem volt, mivel tudná biztatni a férfit. Szinte mindennel megpróbálkozott: munka után órákon keresztül bújta a Minisztérium könyvtárában a törvénykönyveket, paragrafusokat tanulmányozott, jegyzeteket készített, jogászokkal beszélt. De ahogy teltek a napok, úgy csökkent fokozatosan a lelkesedése. Mert hiába bukkant bármilyen számukra kedvező dologra, amikor beszámolt róla a bájitalmesternek, az mindig teljes közönnyel fogadta azt, és ez egyre jobban elkeserítette. A lány az örökbefogadás elindításához szükséges papírokat is beszerezte, és időről időre megpróbálta rávenni a férfit, hogy töltse ki az iratokat és adja be a kérelmet, de mindig nemleges választ kapott. Leginkább az ejtette kétségbe, hogy úgy tűnt, Piton feladta. Lassan tudatosult benne, hogy Perselus már elkönyvelte magában a vereséget, és a kisujját sem hajlandó mozdítani, emiatt pedig folyamatosan a kétségbeesés és a férfi hozzáállása miatti tehetetlen düh között egyensúlyozott.

Ez az áldatlan állapot a kapcsolatukra is kihatott; kezdtek eltávolodni egymástól. Szinte alig beszéltek, és ha a lány mégis megpróbált beszélgetést kezdeményezni, Piton a felhalmozódott munkára hivatkozva inkább a laborja magányát választotta. Legtöbbször már az éjszakákat is külön töltötték; Hermione a hálószobájukban, Perselus pedig Denny szobájában virrasztva, és a lány számára egyre elviselhetetlenebbé vált a férfi hiánya.
Piton tudta, hogy a hozzáállása a dolgokhoz a legkevésbé sem elfogadható, de nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy változtasson rajta. Nem, mert ha megteszi, akkor az olyan, mintha elhitetné magával, hogy van még remény. Nem akart reménykedni. Egyszer már megtette, és a csalódás óriási volt. Ennek nem akarta újra kitenni magát.

***

Hermione ébren bámulta a plafont. Már éjjel egy óra is elmúlt, de képtelen volt elaludni. Lassan oldalra fordult, és szomorúan nézte maga mellett Perselus üres helyét. Már nem tudta, mitévő legyen. A férfi elutasító magatartása teljesen elkeserítette, és érezte, ha ez még sokáig így folytatódik, akkor nem bírja tovább, és összeroppan. Hiányzott neki Perselus közelsége, de leginkább az töltötte el fájdalommal, hogy úgy látta, teljesen hiábavalóan küzd azért, hogy megoldást találjanak. Egy nehéz sóhaj hagyta el a mellkasát miközben fölkelt, majd magára vette a köntösét, és Denny szobájába ment. A szoba ajtajában hirtelen megtorpant, és összefacsarodott a szíve a látványra.
Perselus Denny ágyán ült, és üres tekintettel nézte a kezében tartott lapot. Azt a lapot, amelyet még a kisfiú adott neki a játszóházban a kéz- és láblenyomatával. A rá jellemző, mindig büszke tartás teljesen eltűnt a férfiból, és mintha éveket öregedett volna ezalatt a pár nap alatt. Egy megtört ember ült az ágyon.
Hermione lassú léptekkel közelítette meg Pitont, majd elé térdelt, és kezét az arcára simítva kényszerítette, hogy ránézzen.
– Perselus – suttogta –, ne tedd ezt magaddal. Ne tedd ezt velem. Ne fordulj el tőlem, hagyd, hogy segítsek. Kérlek!
– Nem tudsz segíteni, Hermione – mondta halkan.
– De igen – mondta ugyanolyan halkan, de határozottan a lány. – Együtt meg fogjuk tudni oldani. Én melletted állok, és támogatlak, de kérlek, könyörgöm, ne add fel. Nem bírom elviselni, hogy így látlak.
Piton elgyötörten nézett rá.
– Mégis, mit tehetnék? – kérdezte tompán.
– Indítsd el az örökbefogadást.
– Mi értelme lenne? Úgysincs esélyem – mondta lemondóan.
– De igen. Csodálatos ember vagy, és Denny imád téged.
– Azt hiszed, érdekli ez a gyámügyet? – kérdezte keserűen. – Halálfaló voltam, nincs egy vasam se…
– Kém voltál, a pénzt pedig majd újra megszerzed – vágott közbe a lány. – A munkádért jól fizetnek, és biztosítani tudod Dennynek a megfelelő körülményeket.

A bájitalmester hallgatott. Tudta, hogy Hermionénak igaza van, mégsem mert bízni benne, hogy sikerülhet.
– Mindent tönkretettem – mondta csüggedten.
– Akkor tegyél meg mindent, hogy helyrehozd – mondta elszántan a boszorkány. – Hagyd abba ezt az értelmetlen önostorozást, és add be az örökbefogadási kérelmet. Még akkor is, ha reménytelennek érzed. Muszáj megpróbálnod, különben egész életedben átkozni fogod magad, ha nem teszed meg. Tartozol ezzel Dennynek. És magadnak is – tette hozzá suttogva.
Perselus szótlanul nézte Hermionét. Igen, tartozik Dennynek, hiszen miatta került újra árvaházba. Csak most, a nő szavait hallva döbbent rá, milyen ostobán viselkedett, hiszen azzal, hogy így belemerült az önsajnálatba, máris értékes napokat veszített, amit akár arra is fordíthatott volna, hogy visszaszerezze a gyereket. De még mindig nincs késő helyrehozni. Biztos volt benne, hogy kemény harcot kell megvívnia, és nem merte bevallani a lánynak, hogy mennyire fél a kudarctól, de már tudta, hogy meg fogja próbálni. Hermione pedig itt lesz mellette, hogy támogassa. Lassan bólintott, aztán megfogta a lány kezét, belecsókolt, majd magához húzta, és a karjaiba vonta.
Hermione szorosan, szinte már kétségbeesetten ölelte magához Perselust. Valósággal éveknek tűnt, mikor utoljára így ölelték egymást, és úgy érezte, soha többé nem akarja elengedni a férfit.
– Szeretlek – suttogta reszketőn a férfi mellkasába.
Piton válasz helyett kissé eltolta magától Hermionét, és mélyen a szemébe nézett, miközben végigsimított a lány arcán, majd újra magához húzta, és megcsókolta. Lassan, puhán, szinte már félénken, mintha attól tartana, tönkreteszi a pillanatot. Aztán a csók egyre szenvedélyesebbé, egyre sürgetőbbé vált. Nem tudták, mikor kezdték vetkőztetni egymást, de egyikük sem akart ezen gondolkodni. Úgy vágytak a másik érintésére, mint fuldokló az oxigénre, és soha nem volt még nagyobb szükségük a másikra. Egymásba kapaszkodva szeretkeztek, úgy ölelve és szorítva a másikat, mintha attól félnének, valaki őket is elszakítja egymástól, és közben mindketten érezték, hogy a napok óta tartó kétségbeesés és kilátástalanság helyét betölti egy másik érzés. A remény.

***

Hermionét különös kép fogadta, amikor másnap a munkából hazaérve belépett a lakásba. Perselus az asztalnál ült az örökbefogadási kérelem kitöltésével vesződve, és olyan sokszor túrt bele idegesen a hajába a pergamenen szereplő kérdések miatt, hogy valósággal kócossá vált.
– Ez már nem más, mint szőrszálhasogatás – morogta bosszúsan a bájitalmester. – Mondd meg, miért érdekli őket, hogy milyen volt a kapcsolatom a szüleimmel, hogy milyen betegségeim voltak, vagy hogy milyen étkezési szokásaim vannak? Nem én akarom, hogy valaki örökbefogadjon.
– Nehéz dolgod is lenne, az biztos – mosolyodott el Hermione.
Piton csak egy ingerült fújtatással reagált, majd letette a kezében tartott pennát, és fáradtan masszírozta a halántékát.
– Ezek valósággal ízekre akarnak szedni – mormogta.
– Csak tudni akarják, hogy milyen az az ember, aki örökbe szeretne fogadni egy gyereket – mondta békítően a lány.
– Ugyan már – horkant fel a bájitalmester. – Ebből a kérdéssorozatból nem kapnak reális képet. Gondolod, hogy ha nyers húst ennék, és vért innék hozzá, azt bevallanám? – Hermione tanácstalanul nézett vissza rá. – Na látod! Ostobaság az egész kérdőív.
– De ugye, nem… – kezdte gyanakodva.
– Persze, hogy nem – intette le. – Kitöltöttem, csak nem látom értelmét a legtöbb kérdésnek.
– Akkor jó – nyugodott meg Hermione, majd várakozóan nézett Perselusra. – Megnézhetem?
– Persze – bólintott a férfi, és elé tolta a lapokat.
Hermione hosszú percekig tanulmányozta a kérdőívet. Egy részük általános kérdéseket tartalmazott, alapadatokat, családi állapot, saját gyermekek száma, iskolák, munkahelyek, anyagi körülmények. A kifejtős válaszokban el kellett ismernie, hogy némelyik tényleg talán túl személyes – Hogyan büntették önt gyerekkorában? – vagy feleslegesnek tűnő, de látszott, hogy Perselus nem próbált jobb színben feltűnni általuk. Őszinte volt, és úgy gondolta, ez mindenképp a javukra válhat. Az utolsó kérdésre adott válasz pedig megmosolyogtatta.

Miért szeretné örökbefogadni a kiválasztott gyermeket? – Mert a sajátomként tekintek rá.

Nem is Perselus lett volna, ha leírja azt a szót, hogy „szeretem”.
– Szerintem jó lesz – mondta csendesen, miközben visszaadta Pitonnak a pergameneket.
– Talán – húzta el a száját a bájitalmester, majd egy sóhajjal felállt, borítékba tette a kérelmet, aztán kiment a konyhába, és az ablakban várakozó bagollyal elküldte a Minisztériumba. Most már nincs más dolga, mint várni a választ. Nem akart arra gondolni, hogy elutasítják, annak ellenére, hogy tudta, reális esélye van erre. És ha így történik, akkor valószínűleg soha többé nem láthatja Dennyt. Az elmúlt időszakban szinte alig volt olyan perce, amikor ne gondolt volna a gyerekre. Vajon mi van most vele? Hogyan éli meg ezeket a napokat? Reménykedett benne, hogy Denny nem sérült maradandóan lelkileg, és valami azt súgta neki, hogy nem kell ettől tartania. Nem tudta miért, de volt egy olyan érzése, hogy a kicsi jobban viseli ezt a helyzetet, mint ő maga.

Hat nap telt el feszült várakozással, mikor végre megérkezett a gyámügy válasza. Pontosabban három komor gyámügyi alkalmazott, hogy környezettanulmányt végezzenek. Piton kelletlenül engedte be őket, és egyre nagyobb türelmetlenséggel figyelte, ahogy a legapróbb zugot is átvizsgálják a lakásában, beleértve a laborját is. A legbosszantóbb az egészben az volt, hogy egyetlen kérdésére sem válaszoltak, ellenben rengeteg feljegyzést készítettek, és Piton nem tudta eldönteni, hogy ezt pozitívumként vagy negatívumként értékelje. Az egyetlen információ, amit távozásukkor közöltek a férfival, az volt, hogy néhány nap múlva levélben értesítik majd. A bájitalmester a fogát csikorgatta dühében, de nem tehetett mást, minthogy megint csak várt.
Újabb négy nap telt el, amikor végre megjelent a várva-várt bagoly, Piton pedig remegő kézzel bontotta le a madár lábáról a pergament. A levél azonban csak egy szűkszavú, hivatalos értesítő volt, amelyben közölték, hogy az örökbefogadási eljárás a kezdetét vette, és egy hét múlva elbeszélgetésre várják. A férfi nem győzte szidni a hivatalnokokat és a bürokráciát, amiért egy teljes hétig hagyják bizonytalanságban. Hogy addig is valamennyire elterelje a figyelmét, belevetette magát a bájitalfőzésbe, mert a megrendelései jócskán felhalmozódtak. Többnyire sikerült is a munkára koncentrálnia, de nem tudta elkerülni, hogy időről-időre odatévedjen a tekintete a munkaasztal melletti megmagasított székre, vagy a pici üstre, ami azóta is ott állt, arra várva, hogy újra használatba vegyék.

Végül aztán kínzó lassúsággal, de eljött a találkozó napja, Perselus és Hermione pedig feszülten várakozott a Minisztérium Gyámügyi osztályának előterében. Bár Piton feleslegesnek tartotta, hogy Hermione azért vegyen ki egy szabadnapot, hogy elkísérje, most úgy érezte, mégiscsak jó döntés volt, hogy a lány eljött vele, és mellette van. Nyugtatólag hatott rá a közelsége, és biztosan érezte, hogy erre nagy szüksége lesz.
Közel félórás várakozás után aztán behívatták őket. A helyiség, ahová beléptek, az egyik legegyszerűbb iroda volt, amit Piton valaha is látott. Csak egy íróasztal, egy iratokkal teli polc, és néhány szék alkotta a berendezést. Sehol egy virág vagy egy fénykép. A gyámügyes ügyintéző, aki fogadta őket, tökéletesen beleillett az általa birtokolt puritán irodába. A középkorú, mosolytalan, szemüveges boszorkány csak egy egyszerű barna kosztümöt viselt, a haja pedig szigorú kontyba volt összefogva.
– Jó napot, Mrs. Ariela Pierce vagyok – köszöntötte őket tartózkodóan.
– Perselus Piton – biccentett a bájitalmester.
– Hermione Granger – mutatkozott be a lány is.
– Igen, tudom, kik maguk – bólintott a nő komolyan. – Foglaljanak helyet – intett az asztal előtt álló székek felé, miközben ő is leült, és várakozóan nézett a párosra. Megvárta, amíg Perselus és Hermione eleget tesznek a kérésnek, majd összekulcsolta a kezeit maga előtt, és a férfi felé fordult. – Mielőtt elkezdenénk a beszélgetést, szeretném tudni, hogy van-e kérdése.
Piton kissé zavarba jött. Milyen kérdés? És mivel kapcsolatban? Talán érdeklődjön a tisztelt hivatalnoknő hogyléte felől? Erről aztán hirtelen beugrott neki egy gondolat.
– Tudna valamilyen tájékoztatást adni Dennyről? – kérdezte feszülten.
A nő vizsgálódva nézte néhány pillanatig a bájitalmester arcát, majd aprót bólintott.
– Dennison jól van.
„Ó, igazán köszönöm ezt a végletekig kimerítő és részletes tájékoztatást, Mrs. Pierce! Magam sem tudom, képes leszek-e feldolgozni ezt az információáradatot.”
– Ki tudná ezt fejteni bővebben? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára.
– Mire kíváncsi pontosan, Mr. Piton?
– Hogy Denny hogyan viseli az árvaházat.
Mrs. Pierce elgondolkodva nézett maga elé, láthatóan ízlelgetve a mondandóját.
– Meglepően jól – mondta végül szenvtelen arccal.

Piton ingerülten csapott a saját térdére, miközben lendületesen hátradőlt a székén. Szórakozik vele ez a nő?!
Hermione gyorsan Perselus kezére tette a sajátját, hogy nyugalomra intse, miközben reménykedve szólította meg a boszorkányt.
– Kérem, Mrs. Pierce, nem lehetne…
– Dennison sokat sírt az első napokban – vágott közbe a gyámügyes, és Hermionénak hirtelen olyan érzése támadt, hogy a nő csak Pitonnal volt ilyen szűkszavú. – Ezen persze nem is lehet csodálkozni. Idegen helyre került, ahol senkit nem ismert. Legalábbis mi ezt hittük.
– Ezt hogy érti? – kérdezte gyorsan Hermione, mielőtt Perselus megszólalhatott volna, mert a gyámügyes láthatóan neheztelt valami miatt a férfira, és a lány tartott tőle, hogy esetleg nem válaszolna.
– Dennison attól félt, hogy az édesapjánál nem lesz jó neki, és többször hangoztatta, hogy nem akar vele élni. Aztán amikor kiderült, hogy Mr. Norman nem szándékozik magához venni őt, látványosan megnyugodott. Kissé furcsálltuk ezt a hirtelen jött nyugalmat, de amikor rákérdeztünk, csak annyit mondott, hogy most már nem fél, mert az az apu, akinél addig lakott, hamarosan el fog érte jönni, és hazaviszi.
A bájitalmester gyomra idegesen szorult össze. Jelen pillanatban nem tudott felhőtlenül örülni Denny optimizmusának, hiszen ha mégsem a reményeik szerint alakulnak a dolgok, akkor az óriási csalódás lesz kicsinek.
– Mekkora erre az esély? – tette fel kertelés nélkül a kérdést.
A gyámügyes elmerengve nézte pár pillanatig a férfit.
– Még nem tudom – mondta lassan –, de nagyban befolyásolja a mai beszélgetésünk eredménye. Úgyhogy, ha nem bánják, talán el is kezdhetnénk.

Piton és Hermione egyetértőn bólogattak, mire Mrs. Pierce is elégedetten biccentett, majd kinyitotta az előtte heverő aktát, és néhány pillanatra belemerült.
– Mielőtt rátérnénk a kérdésekre, szeretném tájékoztatni önöket nagy vonalakban az örökbefogadás feltételeiről. A legtöbb örökbefogadás alkalmával különböző szempontokat kell figyelembe vennünk. Az egyik, hogy az örökbefogadó nem lehet ötven évnél idősebb a gyermeknél, valamint az örökbefogadónak részt kell vennie egy felkészítő tanfolyamon. Természetesen, ha rokoni örökbefogadás áll fenn, illetve már megelőzte egy közös együtt élés – mint jelen esetben is –, akkor ezektől a kitételektől eltekintünk.
Piton nem mondta ki hangosan, de ez a kijelentés megkönnyebbüléssel töltötte el. Legalább ezzel is gyorsabban haladnak.
– Kitétel továbbá – folytatta Mrs. Pierce –, hogy az örökbefogadó személy a gyermeket legalább egy hónapig gondozza, hiszen az örökbefogadás csak ezen gondozást követően indítható el. Mivel Dennison közel egy évig volt Mr. Piton gondozása alatt, így ezt a feltételt szintén teljesítettnek tekinthetjük. Az örökbefogadás lényeges feltétele még a vér szerinti szülő hozzájárulása, hogy a gyermekét az örökbefogadó személynél helyezzék el a továbbiakban. Jelen esetben azonban tudjuk, hogy Mr. Norman írásban lemondott a kisfiúról, így a felügyeleti joga megszűnt. – A gyámügyes elhallgatott, és fürkésző tekintettel figyelte az előtte ülő párost. – Van esetleg ezekkel kapcsolatban valamilyen kérdésük? – kérdezte végül.
Piton és Hermione összenézett egy pillanatra, de amit a nő elmondott, teljesen érthető volt mindkettőjük számára.
– Azt hiszem, nincs – rázta meg a fejét a bájitalmester.
– Rendben, akkor lépjünk tovább – bólintott elégedetten az ügyintéző. Néhány pillanatra megint az előtte lévő aktába mélyedt, majd hümmögve bólintott, és egyenesen Pitonra nézett. – Mr. Piton – kezdett bele a kérdezősködésbe –, maga gyerekszerető ember?

Piton arca idegesen rándult meg. Nos, ha ezen a kérdésen múlik az örökbefogadás, akkor máris vesztett.
– Nem – ismerte el kelletlenül, mire az ügyintéző szemöldöke megemelkedett. – Természetesen, Dennyvel más a viszonyom – tette hozzá.
– Pontosan mit ért ezalatt? – csapott le a boszorkány a témára. – És miben nyilvánul ez meg?
Piton néhány másodpercig kifejezéstelen arccal bámult a nőre, mielőtt megszólalt volna.
– Sosem csináltam titkot abból, hogy nem kedvelem a gyerekeket – fogott bele a mondandójába, gondosan megválogatva minden szót –, és ezt bárki, aki ismer, elmondhatja rólam. Nem volt türelmem hozzájuk, és soha nem is törekedtem arra, hogy ez másképp legyen. Dennyhez sem viszonyultam másképp. Az első időkben meglehetősen bosszantott a jelenléte, de fokozatosan megváltoztak az érzéseim vele kapcsolatban. Egyre jobban összeszoktunk, és kezdtem élvezni a vele töltött időt, és úgy láttam, ezzel ő is így van.
– Mit gondol, mi volt az oka ennek a változásnak? – kérdezte Mrs. Pierce.
A bájitalmester elgondolkodott egy pillanatra.
– Azt hiszem, leginkább az, hogy Denny milyen nagy érdeklődést mutatott a munkám iránt. Valamint nagyra értékeltem, hogy nem hangoskodik, nem követelődző, és igen nyugodt természetű gyerek.
Mrs. Pierce összevonta a szemöldökét.
– Jól értem, hogyha Dennison nem lett volna ilyen nyugodt, akkor maga nem kedvelte volna meg?
– Nem ezt mondtam – mondta ingerülten Perselus –, csak kihangsúlyoztam, hogy ez megkönnyítette a folyamatot.
– Hát persze – hagyta rá a nő, de tisztán látszott rajta, hogy nincs meggyőzve, majd egy időre megint belemerült az előtte lévő mappa tartalmába.

Piton idegesen dobolt az ujjaival a szék karfáján. Nem tetszett neki ez az egész eljárás, nem látta értelmét, ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy az ügyintéző nem pártatlan.
– Mr. Piton – nézett fel végül Mrs. Pierce –, mit gondol, alkalmas ön örökbefogadó szülőnek?
– Igen – mondta gondolkodás nélkül a férfi. – Azt hiszem, az elmúlt egy év ezt tökéletesen bizonyította.
A gyámügyes nem reagált, helyette lefirkantott valamit az előtte lévő mappába.
– Elmondaná, mivel telt egy napjuk Dennisonnal? – jött az újabb kérdés.
Piton vett egy mély levegőt, hogy lenyugtassa magát. Kezdte idegesíteni, hogy a nő folyton Dennisonként emlegeti Dennyt.
– Minden reggel közösen készítettük el a reggelit – kezdett a felsorolásba Piton –, majd reggeli után lementünk a bájitallaborba, és ebédig ott voltunk. Ebéd után általában én visszamentem a laboromba, amíg Dennyre Hermione vigyázott, vagy ha ő épp nem volt ott, akkor én felügyeltem rá, amíg játszott. De olyan is előfordult, hogy játék helyett inkább visszajött velem a laborba, és ott volt velem egészen estig.
– Dennison mivel töltötte az idejét a laborban?
– Általában besegített nekem a hozzávalók előkészítésében.
– Például?
– Leveleket vagy terméseket válogatott szét, szárított hozzávalókat őrölt porrá, esetenként az üvegeket rendezte el.
Mrs. Pierce újra lejegyzett valamit a pergamenjére, aztán előhúzott a mappából egy másik lapot, és a mappa tetejére rakta.
– Mr. Piton – kezdte komoly arccal. – Elolvastam a kollégáim által készített környezettanulmányt, és azt kell, hogy mondjam, a maga otthona nem megfelelő ahhoz, hogy ott egy kisgyermek nevelkedjen. Maga veszélyes anyagokat tárol a lakása alagsorában, amiknek az elfogyasztása végzetes lehet.
– Mindent elzárva tartok – védekezett Piton.
– Akkor is, amikor Dennison odalent van magával? – húzta fel a szemöldökét a boszorkány kételkedőn. – Hiszen most mondta el, hogy sokat volt a laborjában, amíg maga bájitalt főzött. Óhatatlanul is bekövetkezhetett volna egy ilyen baleset, amikor ön nem figyelt oda, arról nem is beszélve, hogy maga munkára fogta a gyereket.

Piton a fogát csikorgatta dühében. Ez a nő úgy fordítja ellene a szavait, hogy még ő is tanulhatna tőle.
– Denny semmire nem volt rákényszerítve – sziszegte. – Szabad akaratából volt lent velem, és ha nem akart, akkor nem kellett csinálnia semmit.
– Nem lehet, hogy a kisfiú csak nem mert ellenkezni önnel?
– Nem – vágta rá indulatosan a bájitalmester.
– Mitől olyan biztos ebben? – kérdezte szenvtelenül a gyámügyes.
– Mert láttam rajta az érdeklődést és a lelkesedést – mondta némileg visszafogottan Piton, bár legszívesebben a nő arcába ordította volna a választ.
Mrs. Pierce bólintott, majd újra lejegyzett valamit a pergamenjére, mielőtt újra kérdezősködésbe kezdett volna.
– A kitöltött kérdőívből tudom, hogy önnek meglehetősen kemény büntetéseket kellet elszenvednie az édesapjától – nézett fel a bájitalmesterre. – Mit gondol, van rá esély, hogyha úgy alakul, hogy büntetést kell alkalmaznia Dennisonnál, akkor esetleg visszaköszönnek azok a viselkedésformák, amik az ön apját jellemezték?
Piton arca elfehéredett a dühtől. Ez az átkozott nő most tényleg ahhoz a nyomorult apjához hasonlítja őt? Hogy merészel ilyet még csak feltételezni is róla?

Hermione valószínűleg megérezte, hogy igencsak ingoványos talajra tévedtek, ezért gyorsan megszorította Perselus kezét, hogy megnyugtassa a férfit. Úgy tűnt, ez hatott, mert a bájitalmester lehunyta a szemét egy pillanatra, majd vett egy mély levegőt, és csak utána válaszolt a feltett kérdésre.
– Talán nem én vagyok a világ legkedvesebb embere, Mrs. Pierce – mondta egy gúnyos mosollyal –, sőt, még azt is elismerem, hogy csapnivaló pedagógus voltam, de soha, ismétlem, soha nem fordult elő, hogy fizikailag bántalmaztam volna egy gyereket. Nem büntetném Dennyt túlzó vagy kegyetlen módon.
– És milyen büntetést tartana megfelelő mértékűnek? – feszegette tovább a témát a nő. – Hogyan büntetné Dennisont?
– Először is megbeszélném vele az adott problémát, és elmagyaráznám neki, mi volt az, amit nem csinált helyesen, hogy értse, miért kell betartani bizonyos szabályokat, valamint hogy én is megértsem, miért tette, amit tett. Azután pedig esetleg megvonnék tőle egy ideig egy számára fontos dolgot, mint például a játszótér, vagy a kutyájával való játék.
– Ez korrektül hangzik – bólintott Mrs. Pierce fontoskodva, majd újra lejegyzett valamit, azután pedig elgondolkodva forgatni kezdte a kezében tartott pennát. – Mr. Piton – kezdte –, van itt néhány kellemetlen kérdés, amit sajnos muszáj feltennem.
Piton megfeszült ültében. Hát elérkeztek ehhez is. Számított rá, hogy most minden életében elkövetett bűnét kíméletlenül az arcába fogják vágni.
– Hallgatom – mondta feszülten, és észre sem vette, milyen erősen szorítja a szék karfáját.
– Nos, igen – köszörülte meg a torkát a nő. – Elsőre itt van mindjárt a múltja. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy maga halálfaló volt.
– Perselus kém volt – vágott közbe Hermione, védelmébe véve Pitont.
– Kérem, ne szóljon közbe, Miss Granger – mondta a gyámügyes, anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a szemét Perselusról. – Majd Mr. Piton elmondja a magyarázatait.

Piton Hermionéra pillantott, aki idegesen nézett vissza rá.
– Minden rendben – mondta halkan, és megszorította a lány kezét, majd visszafordult Mrs. Pierce felé. – Való igaz, hogy felvettem a Sötét Jegyet, és látszólag a halálfalók közé tartoztam, de mindez Albus Dumbledore kérésére történt. Azért álltam be halálfalónak, hogy neki kémkedjek, nem pedig azért, mert egyetértettem Voldemort nézeteivel. – Elégedetten látta, hogy a nő összerezzen a név hallatán. – A halálfalóként elkövetett tetteim nem a meggyőződésemet tükrözték, hanem a lebukástól mentettek meg. Egyébként, ha már olyan alapos, akkor ennek is utánanézhetett volna – fejezte be gúnyosan.
– Sajnos ezt csak Albus Dumbledore tudná igazolni, de mint tudjuk, ő már nincs közöttünk – nézett sokatmondóan Pitonra Mrs. Pierce, elengedve a füle mellett a férfi megjegyzését.
– Ott van a Roxfortban a portréja – szólalt fel hevesen Hermione –, kérdezzék meg, biztosan…
– Miss Granger, ez az ügy szempontjából lényegtelen – mondta szigorúan a boszorkány. – Sokkal inkább arról van szó, hogy nekünk alaposan meg kell vizsgálnunk, hogy ki az a személy, akinek örökbe adunk egy gyereket.
– Egy évvel ezelőtt még rohadtul nem érdekelte magukat, hogy Denny kihez és milyen körülmények közé kerül – vicsorogta a bájitalmester.
Mrs. Pierce – most először a beszélgetés alatt – némileg zavartan pislogott.
– Az egy speciális helyzet volt, nem volt jogunk…
– Na persze – vágott a szavába gúnyosan Perselus. – Maguknak is könnyebb ezzel takarózni, nem igaz?
– Mr. Piton, ez a hozzáállás nem fogja előrébb vinni ezt az ügyet – mondta szigorúan a nő.
– Mégis mit vár? – kérdezte a fogát csikorgatva a bájitalmester. – Üljek ölbe tett kézzel, és szó nélkül tűrjem a vádaskodásait?
– Nem – rázta meg a fejét a gyámügyes –, de némi együttműködési hajlam jól jönne.

Pitonnak kezdett elege lenni. Hermionéra nézett, akinek a szemében ott volt a néma könyörgés, hogy tartson ki, és próbálja megőrizni a nyugalmát. A bájitalmester vett egy mély lélegzetet, majd biccentett egyet a gyámügyes felé.
– Folytassa.
– Köszönöm! – mondta elégedetten a nő. – A kolléganőm, aki elhozta a kisfiút, elmondta, hogy maga nagyon ellenségesen viselkedett, és végül még azzal is megfenyegette őt, hogy megátkozza.
– Ami természetesen, nem történt meg – morogta bosszúsan Piton.
– Szerencsére – jegyezte meg Mrs. Pierce. – Ennek ellenére ez nem vet valami jó fényt önre, nem gondolja, Mr. Piton?
– Nyilvánvaló, hogy nem – mondta kelletlenül a férfi. – És azt a tisztelt kolléganője elmondta, hogy végül én voltam az, aki önként átadta Dennyt? Vagy ezt elfelejtette megemlíteni? – Nem tudta elrejteni a hangjából kicsengő gúnyt.
– Természetesen nem – mondta olyan hangsúllyal a boszorkány, mintha még a feltételezést is sértőnek tartaná. – De hozzá kell tennem, hogy nem is tehetett volna mást. Kötelessége volt átadnia Dennisont.

Piton ingerülten fújtatott egyet. Remek! Tehát az, hogy végül mégiscsak hagyta, hogy elvigyék tőle Dennyt, nem számít, egyedül megint csak a negatívumokat veszik figyelembe. A pokolba az egész köpönyegforgató gyámüggyel!
– Tudomásunk van egy bájital okozta balesetről is – folytatta könyörtelenül a felsorolást Mrs. Pierce. – Amikor Dennison hozzánk került, az egyik képzett gyermek-lélekgyógyászunk elbeszélgetett vele. Ilyen alkalmakkor a törvény engedélyezi a legilimencia használatát, és…
– Hogy merészelték legilimentálni a fiamat? – csattant fel Piton fenyegetően.
– …és ez a kollégánk vévignézte, hogy mi vezetett a balesethez – folytatta a gyámügyes rendületlenül, felemelve a hangját. – Még mindig úgy gondolja, hogy alkalmas egy kisgyermek nevelésére, Mr. Piton? – A nő utolsó kérdése vágott, mint a penge.
Hirtelen csend borult a szobára, amelyben még ott visszhangzott a gyámügyes utolsó kérdése. Piton maga elé meredve ült, nem tudta, mit kellene mondania. Az már nem is számít, hogy soha többé nem fordult elő hasonló eset, hogy azóta mennyi minden megváltozott, és hogy mennyire szereti ezt a gyereket? A hangja szinte megtörten csengett, mikor újra megszólalt.
– Egész éjjel a karomban tartottam Dennyt, amikor megtudta, hogy meghalt az anyja. A karomban tartottam és ringattam, hogy valahogy megvigasztaljam őt. Akkor szólított először apunak. Ő az én fiam, hozzám tartozik, és maguknak nincs joguk megtagadni, hogy újra velem legyen. – Maga sem tudta, miért ezt mondta, ahelyett, hogy heves bizonygatásba fogott volna az alkalmasságát illetően.
Hermione szemébe könnyek gyűltek Perselus szavait hallva, és a gyámügyes boszorkány is mintha elérzékenyült volna kissé, mert zavartan rendezgetni kezdte a pergamenjeit. Többször kinyitotta majd újra becsukta a száját, mielőtt végül a torkát köszörülve újra megszólalt.
– Mr. Piton, lenne még… khm… lenne még egy utolsó dolog, amit számításba kell vennem a döntéshozatalt illetően.

Piton lassan a nőre emelte a tekintetét, és némán várta a kegyelemdöfést.
– Amikor néhány héttel ezelőtt Mr. Norman lemondott Dennisonról, az ügyvédje elküldött nekünk egy igen érdekes szerződést, amely leírja, hogy ön egy jelentős összeget fizetett ki azért, hogy az úr lemondjon az apai jogokról. Egészen pontosan, a teljes vagyonát.
– De hát ez nem is így történt! – fakadt ki Hermione.
– Miss Granger, kérem! – intette a nő. – Mr. Pitontól szeretném hallani a választ. Igaz ez, Mr. Piton? Valóban fizetett azért, hogy Mr. Norman lemondjon Dennisonról?
– Igen – mondta tompán a bájitalmester, és nem fűzött hozzá többet. Mindegy, mit mond, úgyis mindent ellene fordítanak.
– Tehát lényegében megvette a gyereket az apától – összegezte a gyámügyes.
– Van jobb szó erre? – kérdezte fásultan Piton.
– Nincs – rázta a fejét Mrs. Pierce, majd egy sóhajjal összecsukta az előtte lévő aktát. – Még egy utolsó kérdésem van, uram. Szeretne találkozni a kisfiúval?
Piton szíve nagyot dobbant erre a kérdésre. Persze, hogy szeretne találkozni Dennyvel. Mást sem szeretne most jobban, mint magához ölelni a gyereket, és megmondani neki, hogy minden rendben lesz, és hamarosan hazaviszi.
– Nem – mondta végül mégis.
Mrs. Pierce szemöldöke kérdőn megemelkedett.
– Megkérdezhetem, hogy miért? – A hangjából őszinte értetlenség csendült ki.
– Mert nem szeretném felzaklatni Dennyt egy találkozással, ami esetleg csak hiú reményeket ébresztene mindkettőnkben. Nem akarom kitenni egy újabb csalódásnak.

A gyámügyes szemében – most először a találkozó alatt – elismerés villant.
– Értem – mondta bólogatva. – Talán tényleg ez a legjobb döntés. Akkor, azt hiszem, végeztünk is. Még át kell néznem, és összegeznem a hallottakat. Jövő héten várom magukat ugyanebben az időpontban. Akkor elmondom, hogy döntöttem. Köszönöm, hogy eljöttek. Viszontlátásra! – Felállt, fogta az aktát, és a háta mögött álló irattartó polcra rakta, ezzel is mintegy jelezve, hogy vége a találkozónak.
Perselus és Hermione ennek ellenére még hosszú másodpercekig ült némán, majd a bájitalmester lassan a mellette ülő lány felé fordult.
– Menjünk – mondta kifejezéstelen hangon.
Szótlanul tették meg az utat hazáig. Mindketten érezték, hogy a beszélgetés nem alakult számukra kedvezően.
Hermione nem tudta, mit mondhatna. Túlságosan kilátástalannak látta a helyzetüket, és biztos volt benne, hogy ezzel Perselus is ugyanígy van. Szerette volna biztatni valamivel a férfit, de tudta, hogy az üres közhelyeken kívül most úgysem tudna mondani semmit.

A lakásba belépve Piton otthagyta a lányt a nappaliban, és a laborjába menekült. Tudta, hogy most nem lesz képes elkészíteni még egy egyszerű főzetet sem, viszont nem érzett magában sem kedvet, sem pedig erőt ahhoz, hogy megbeszélje Hermionéval a történteket, márpedig biztos volt benne, hogy a lány ezt szeretné. Viszont előtte adni akart magának néhány percet, hogy átgondolja a dolgokat. Bárhonnan szemlélte az irodában történteket, mindig ugyanarra a következtetésre jutott: nem fogják megengedni neki, hogy magához vegye Dennyt. Az ügyintéző minden kérdésből sütött, hogy alkalmatlannak tartja a gyereknevelésre. És egy évvel ezelőtt tökéletesen igazat is adott volna neki. De ma már nem. Tudta, hogy képes rá, és ami a legfontosabb, örömmel vállalná.
Hermione adott Perselusnak pár percet, mielőtt utána ment volna. Látta a férfin, hogy biztos a vereségben, és hiába volt erre reális esély, tudatni akarta vele, hogy talán még mindig nincs minden veszve. Lement a sötét lépcsősoron, majd megállt Piton mögött.
– Perselus – szólította meg halkan a férfit. – Nem kéne megbeszélnünk, ami ma történt?
A bájitalmester nem fordult felé, csak állt maga elé bámulva.
– Ha szeretnéd – mormogta. – Bár azt hiszem, egy hét múlva hivatalosan is tudatják velem, hogy nem fogadhatom örökbe Dennyt.
– Ez még nem biztos – tiltakozott a lány, annak ellenére, hogy valahol ő is érezte, a férfinak igaza van.

Piton tett egy ingerült fejmozdulatot.
– Hogyne lenne az. Ne mondd, hogy te látsz esélyt arra, hogy kedvező döntés fog születni. Ha a tényeket nézzük, én sem adnék gyereket magamnak.
Hermione hallgatott egy darabig, elgondolkodva harapdálva a szája szélét.
– Akkor majd megpróbálkozom én az örökbefogadással – jelentette ki hirtelen. – Ha a múltad miatt el is utasítanak, velem nem tehetik meg. Sosem használtam ki a háborús hősöknek járó előnyöket, de most eljött az ideje. Ha én sem leszek nekik megfelelő alany, akkor senki.
Piton meglepetten meredt a lányra, majd egy hitetlenkedő, és egyúttal gúnyos mosoly jelent meg a szája sarkában.
– Néha elképesztően naiv tudsz lenni – mondta.
– Miért mondod ezt? – kérdezte meglepetten a lány.
– Hermione, egy volt halálfalóval élsz – világosította fel Piton. – Gondolod, hogy ezt nem veszik figyelembe?
A lány hirtelen mindent értett. Semmivel sincs jobb helyzetben, mint Perselus. Neki sem ítélnék oda Dennyt.
– És ha azt mondanám, hogy szakítottunk? – kérdezte bizonytalanul, bár tudta, hogy ez nagyon átlátszó hazugság lenne.
– Hermione – sóhajtotta egy megfáradt fejcsóválással a férfi. Ő is tisztában volt vele, hogy a gyámügyesek azonnal rájönnének, hogy ez nem igaz. Főleg, hogy ugyanazt a gyereket szeretnék mindketten örökbefogadni.
– Akkor mit tegyünk? – kérdezte a lány elveszetten, és olyan kétségbeesetten nézett az előtte álló bájitalmesterre, hogy az nem tudott mást tenni, mint magához ölelni őt.
– Még nem biztos, hogy így fog történni – mormogta, miközben vigasztalóan végigsimított a boszorkány haján. – Dönthetnek a javunkra is.
Hermione nem szólt, csak bólintott, de mindketten tudták, hogy nagy valószínűséggel csak önmagukat ámítják.

***

– Hermione, minden rendben? – kérdezte aggódva Ginny Potter a maga elé bámuló lánytól. Jó ideje ültek némán egymás mellett, és a vörös hajú boszorkány egyre idegesebben nézte, ahogy barátnője üres tekintettel mered előre. Nem tudta, mi lehet a baj, de azt tisztán látta, hogy valami komoly gond lehet. Hermione szemei alatt sötét karikák húzódtak, az arca sápadt és nyúzott volt. Magában eldöntötte, hogyha barátnője Piton miatt van ilyen állapotban, akkor személyesen fogja kiherélni a férfit.
Hermione szomorúan rázta meg a fejét. Napok óta gyötrődött a bizonytalanságtól, miközben a feszültség egyre csak nőtt benne, és úgy érezte, ha nem beszélheti ki magából, akkor megbolondul. Lassan kezdte elmesélni a kálváriájukat, eleinte akadozva, majd egyre jobban belemelegedve, míg végül a szavak már megállíthatatlanul ömlöttek belőle hosszú perceken keresztül, észre sem véve, hogy már sírva beszél, Ginny szeme pedig egyre jobban elkerekedett a döbbenettől.
– Jaj, Hermione – szólalt meg sajnálkozva Ginny, mikor a lány elhallgatott –, miért nem szóltál erről már korábban?
– Nem akartalak titeket ezzel terhelni – válaszolta a szemeit törölgetve.
– Ne beszélj butaságokat – szorította meg a kezét a vörös hajú lány. – Persze, hogy nem terheltél volna vele. Egyedül azt sajnálom, hogy csak most mondtad el. Tudok esetleg segíteni valamiben? – kérdezte lágyan.

Hermione hálásan nézett Ginnyre. Hihetetlenül jólesett neki, hogy a lány azonnal felajánlotta neki a segítségét. De azt is tudta, hogy teljesen hiába.
– Nem hinném, Ginny – mondta halkan, és lehajtotta a fejét.
– Piton hogy viseli? – érdeklődött óvatosan a boszorkány.
– Rosszul – vallotta be Hermione. – Próbál erősnek látszani, és még ő biztat engem, hogy minden rendben lesz, de látom rajta, hogy őrlődik.
– Mikor közlik veletek, hogy hogy döntöttek?
– Holnapután – mondta fásultan Hermione, majd néhány pillanatra elhallgatott. – Félek, Ginny – szólalt meg újra. – Nagyon félek. Szinte semmi esélyünk rá, hogy Perselus örökbefogadhassa Dennyt. Ráadásul úgy tűnik, hogy Mrs. Pierce valamiért neheztel rá.
– Mi lehet a baja? – kérdezte töprengve a legifjabb Mrs. Potter.
Hermione csüggedten megvonta a vállát.
– Nem tudom, de végig ellenségesen viselkedett vele. Azt hiszem, elítéli őt a múltja miatt.
Ginny elgondolkodva nézett maga elé.
– És mi lenne, ha te fogadnád örökbe Dennyt? – kérdezte lassan. – Neked nem vethetnek semmit a szemedre.
– Ez nekem is eszembe jutott, Ginny – sóhajtotta Hermione. – De nekem sem ítélnék oda.
– Miért? – értetlenkedett a lány.
– Mert tudják, hogy Perselusszal élek. Egy volt…
– …halálfalóval – mondta ki Hermionéval egyszerre a vörös hajú boszorkány. Összeállt a kép.
Hermione könnyes szemmel bólintott, Ginny pedig szomorú arccal nézte barátnőjét. Nem tudta, mit mondhatna.

***

Két nappal később Hermione és Perselus szorongva várakozott Mrs. Pierce irodája előtt. A lány elfehéredő ujjakkal szorította a bájitalmester enyhén remegő kezét. Már egymás előtt sem látták értelmét megjátszani, hogy kedvező ítéletben reménykednek.
Az iroda ajtaja kinyílt, és ők szembetalálták magukat a gyámügyes boszorkány mosolytalan arcával.
– Miss Granger, Mr. Piton, kérem, fáradjanak be – mondta köszönés helyett.
Az iroda még komorabbnak hatott, mint egy héttel korábban. Szinte visszatükrözte Mrs. Pierce hangulatát. A boszorkány akkurátusan elrendezgette az előtte fekvő mappában a pergameneket, majd az őt feszülten figyelő Piton és Hermione felé fordult.
– Sokat gondolkodtam, hogy milyen döntést is hozzak a maga ügyében, Mr. Piton – kezdte, miközben összefűzte maga előtt az ujjait. – Rengeteg szempontot kellett figyelembe vennem, és szeretném ezeket önnel is megosztani, hogy megértse az indokaimat. – Elhallgatott, és várakozóan nézett a bájitalmesterre.
Piton idegesen nyelt egyet, majd némán bólintott. Nem bírt megszólalni.
– Az, hogy néhány hete, mikor elhoztuk Dennisont, maga önként adta át, mindenképpen kedvező önre nézve. Valamint azt is el kell mondanom, hogy pár napja elbeszélgettem a kisfiúval, és ő elmondta, hogy szeretett és továbbra is szeretne magával élni. Tudnia kell, hogy végig apuként emlegette önt, egyszer sem hívta máshogy. Ez, azt hiszem, egy igen erős érzelmi kötődést jelent, ami szintén pozitívum. Örömmel láttam, hogy Dennison egy igen kiegyensúlyozott, barátságos gyerek. Ez bizonyítja, hogy szeretettel vették körül, törődtek vele.

A nő elhallgatott, és Piton sejtette, hogy véget ért a pozitívumok felsorolása. Nem is tévedett.
– Van azonban pár dolog, amit szintén nem hagyhatok figyelmen kívül – szólalt meg fontoskodva Mrs. Pierce. – Az egyik a lakása. Igaz ugyan, hogy a lakrészben nincs semmi kifogásolnivaló, viszont a laborban már annál inkább. Nem tartom egészségesnek, hogy egy kisgyermek ott tartózkodjon, ahol ennyi veszélyes anyag veszi körül. – A nő várt néhány másodpercet, hagyta, hogy Piton megeméssze a hallottakat, majd folytatta. – Figyelembe kellett vennem az anyagi helyzetét is. Sajnos ön jelenleg szinte nincstelen, így nem tudja biztosítani a szükséges anyagi hátteret, ami egy kisgyermek felneveléséhez elengedhetetlen, ráadásul ez a kedvezőtlen helyzet azért áll fenn, mert maga – hogy a múltkori szavaimmal éljek – megvásárolta Mr. Norman apai jogokról való lemondását, a saját érdekében.
– Denny érdekében – vágott közbe Piton a fogát csikorgatva.
– Ez a lényegen mit sem változtat – mondta fagyosan a nő. – Továbbá: itt van az ön – hogy is fogalmazzak – apai öröksége. – Piton arca megfeszült. – Nem tudom nem számításba venni annak a lehetőségét, hogy valamikor a későbbiekben esetleg nem fog maga is hasonlóképpen bánni a kisfiúval, mint annak idején az apja.
– Ezt maga sem gondolhatja komolyan – sziszegte a bájitalmester. – Pontosan tudja, hogy egy ujjal sem bántanám Dennyt.
– Nem csak fizikai bántalmazás létezik, Mr. Piton – mondta szigorúan a gyámügyes. – Létezik a verbális bántalmazás is, és azt hiszem, ha megkérdeznénk az egykori diákjait, napokig tudnák sorolni az ön miatt elszenvedett sérelmeiket.
– Köztük én is – csendült fel egy hang az iroda ajtaja felől.

Perselus és Hermione meglepetten fordultak hátra. Az ajtóban Harry Potter és Kingsley Shacklebolt állt. Piton legszívesebben darabokba átkozta volna az átkozott kölyköt. Hogy kerül ide ez a nyomorult? Azért jött, hogy mindent tönkretegyen? Vagy csak a nyomorán akar nevetni? Egyáltalán, mi a fészkes fenét keresnek itt Kingsleyvel?
Hermione ugyanolyan értetlenül meredt a belépő párosra. Nem értette, miért vannak itt, ahogy azt sem, honnan tudták, hogy nekik most van az elbeszélgetés.
– Mr. Potter. Miniszter úr – hebegte zavartan a gyámügyes.
– Potter – vicsorogta Piton ökölbe szorult kézzel.
– Harry – dadogta Hermione. – Kingsley. Mit… mit kerestek ti itt? Mi ez az egész?
– Csak szeretnénk megkönnyíteni a döntéshozatalt – vigyorodott el magabiztosan Harry, miközben beljebb lépett.
– Takarodjon innen – mordult a bájitalmester felpattanva a székéről, és fenyegetően tornyosult a fiatal férfi fölé.
– Nyugalom, Perselus – zendült fel Kingsley basszusa.
– Mr. Piton! – kiáltott fel figyelmeztetően Mrs. Pierce.

Hermione idegesen jártatta a tekintetét Perselus és Harry között. A két férfi mereven nézett egymással farkasszemet. Piton remegett az elfojtott indulattól, míg Harry halálos nyugalommal állta a bájitalmester gyilkos tekintetét. Hermione egy hirtelen elhatározással a két férfi közé állt.
– Perselus – suttogta a bájitalmesternek.
Piton pillantása a lányra siklott, egyenesen Hermione könyörgő szemeire. A lány tekintete azt üzente, hogy ne csináljon semmi meggondolatlanságot. Vett egy mély levegőt, hogy lecsillapodjon, majd vetett még egy megsemmisítő pillantást Potterre, aztán hátrált egy lépést.
Hermione megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd a szemüveges férfi felé fordult.
– Harry, menj most el, kérlek – szólalt meg halkan. – Ne nehezítsd meg a helyzetünket.
– Ugyan már, Hermione – mosolyodott el Harry –, épp hogy meg akarom könnyíteni, hisz’ mondtam már.
– Erre semmi szükség, Mr. Potter – szólt közbe a gyámügyes boszorkány. – Már meghoztam a döntésemet.
– És mi lenne az? – érdeklődött Harry.
A nő fontoskodva megköszörülte a torkát.
– Ha nem bánja, akkor ezt csak az érintettekkel közölném.
– Hát persze, Ariela – mondta Kingsley mosolyogva. – De azért ha megengedi, mi mégiscsak maradnánk. – Azzal választ sem várva leült a legszélső székre, és várakozóan nézte a nőt.
Mrs. Pierce zavartan pislogott egy darabig, majd egy ideges mosolyt küldött Kingsley felé.
– Természetesen, miniszter úr, ahogy óhajtja. – Azért a Mágiaügyi miniszterrel ő sem akart ujjat húzni.
– Köszönjük, Ariela – biccentett felé a fekete férfi.

A nő bizonytalanul bólintott, majd a még mindig álló hármas felé fordult.
– Visszaülnének, kérem? – Megvárta, amíg mindenki helyet foglal, majd újra felöltve hivatali modorát, beszélni kezdett. – Mielőtt ismertetném a döntésemet, elmondanám a legutolsó, és egyben számomra legfontosabb szempontot, ami vezérelt. Mr. Piton – fordult a férfi felé. – Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy maga halálfaló volt. Lehet, hogy kém volt, de a lebukás elkerülése érdekében önnek időnként tennie kellett bizonyos meg nem bocsátható dolgokat. Hogyan számolna el erről Dennisonnak, ha a kisfiú rákérdezne? Milyen példát látna maga előtt ez a gyerek? Ennek hatására esetleg az is előfordulhat, hogy a kisfiú úgy értelmezi majd, hogy bizonyos bűnöket el lehet követni büntetlenül, ez pedig mindenképpen káros a lelki fejlődésére nézve. – Tartott egy pillanatnyi hatásszünetet, mielőtt kimondta volna. – Sajnálom, de vissza kell utasítanom a kérelmét az örökbefogadásra.

Súlyos csend követte a szavait.
Hermione megsemmisülten meredt maga elé. Hát nincs tovább, örökre elveszítették Dennyt. Nem bírta visszatartani a könnyeit.
Piton úgy érezte, mintha fejbe vágták volna. Számított rá, hogy elutasító választ fog kapni, most mégis úgy érezte, hogy nem volt eléggé felkészülve rá. Nem tudta, és nem is akarta elfogadni ezt a döntést. Mielőtt azonban tiltakozni kezdhetett volna, torokköszörülés hangzott fel.
– Ez egy… khm… nagyon szépen felépített indoklás volt, és egy alaposan átgondolt döntés, Mrs. Pierce – szólalt meg Harry.
– Harry… – suttogta Hermione a szemüveges férfi felé elárultan, de az csak figyelmeztetően megrázta a fejét, jelezve, hogy hallgasson.
– Köszönöm, Mr. Potter – mosolyodott el önelégülten a gyámügyes.
– És egy nagyon rossz döntés – folytatta a fiatal férfi, mire a nő mosolya lehervadt.
Piton meglepetten kapta oldalra a fejét. Jól hallotta? Harry „Átkozott” Potter nem ért egyet a gyámügyessel? Zavartan nézte a Hermione mellett ülő férfit.
– Harry… – kezdte ismét Hermione hebegve, de a férfi türelemre intette, miközben kitartóan nézte a gyámügyest.
– Mr. Potter – pislogott idegesen a boszorkány. – Attól tartok, nem értem.
– Akkor megismétlem – mondta nyugodtan Harry. – A lehető legrosszabb döntést hozta az ügyben.
Mrs. Pierce kihúzta magát.
– Ebben nem értünk egyet – mondta sértetten. – A gyermek érdeke azt kívánja…
– Hogy szakítsák el az apjától? – kérdezte élesen Harry.
– Mr. Piton nem a kisfiú apja – vágta rá a nő.
– Vér szerint talán nem – értett egyet halálos nyugalommal a szemüveges férfi, amivel egyre jobban felbőszítette a gyámügyest –, de érzelmileg mindenképpen. És magának elsősorban ezt kellene szem előtt tartania.
– Ehhez, azt hiszem, én értek jobban – mondta leereszkedően Mrs. Pierce –, és biztosan kijelenthetem, hogy Mr. Piton nem alkalmas apának.

– Azt elismerem, hogy nem könnyű ember – szólalt meg néhány másodpercnyi hallgatás után Harry. – Sőt, talán az egyik legelviselhetetlenebb, akit valaha a hátán hordott a Föld. Mint mondtam, mesélhetnék arról, hogyan bánt a diákokkal, és személy szerint velem a Roxfortban. És higgye el, nem tudnék egyetlen kellemes emléket sem említeni vele kapcsolatban. Viszont láttam őt néhány héttel ezelőtt Dennyvel. Egészen addig a percig kételkedtem abban, hogy ez az ember képes szeretni valakit. De csak addig. Soha nem hittem, hogy Perselus Piton képes törődéssel fordulni egy gyerek felé. Amit láttam, az egy család volt. Család egy apával, egy anyával – biccentett Hermione felé – és egy gyerekkel. Őket készül most szétszakítani.
A gyámügyes először elsápadt a dühtől, majd elvörösödött.
– Ez az ember halálfaló volt – mondta szinte rikácsolva, miközben remegő kézzel mutatott a bájitalmesterre.
– Ariela, kérem – szólalt meg csendesen Kingsley, aki eddig némán figyelte az eseményeket. – Nem lehetne, hogy végre túltegye magát ezen?

Hermione és Piton értetlenkedve néztek hol a miniszterre, hol a boszorkányra. Miről beszélnek ezek? A választ végül Kingsley adta meg.
– Ariela férjét a halálfalók gyilkolták meg. Mugliszületésű volt.
– Az átkozottak – sziszegte könnyeivel küszködve a boszorkány, és gyűlölködve nézett Pitonra.
Piton végre megértette, miért viselkedett vele ellenségesen a nő. Tulajdonképpen nem tudott rá neheztelni ezért, viszont azt nem tudta elfogadni, hogy ez vezérelte a döntéshozatalkor.
– Nem én öltem meg a férjét, Mrs. Pierce – közölte halkan a nővel.
– De közéjük tartozott – makacskodott a gyámügyes. – Egy mocskos halálfaló, semmi más.
– Ennek a mocskos halálfalónak köszönheti a saját és a gyerekei életét, Ariela – szólt közbe Kingsley, és a hangja most először, ingerülten csengett.
A gyámügyes arcán végigfutott a döbbenet árnyéka. Meglepetten nézett először Kingsleyre, majd Pitonra.
– Így van – folytatta a fekete varázsló. – Ha annak idején Perselus nem figyelmeztet minket előre, akkor a Rend nem tudta volna kimenekíteni magukat, mielőtt a halálfalók lecsapnak. Ezt nyilván nem közöltük önökkel akkor, de gondoltam, jó, ha most már ezzel is tisztában van.
Mrs. Pierce zavartan kezdett pislogni, láthatóan nem találta a szavakat.
– Még mindig úgy gondolja, hogy Piton professzor nem kaphatja vissza a fiát? – kérdezte Harry.

A gyámügyes idegesen nézett a szemüveges férfira.
– Én nem… én nem… – dadogta, miközben remegő kézzel rendezgetni kezdte az előtte lévő pergameneket. Még mindig zavarban volt a felismeréstől, hogy Pitonnak köszönheti, hogy annak idején megmenekült a gyerekeivel a halálfalók támadásától.
– Ariela, kérem – mondta szelíden Kingsley. A nő lassan ráemelte a tekintetét. – Még ennek fényében is elutasítaná az örökbefogadást?
– Nem… nem tudom… – rázta a fejét bizonytalanul a boszorkány. Még mindig ragaszkodott volna ahhoz, hogy nemleges választ adjon. – Meg akarta átkozni a kolléganőmet – jutott hirtelen eszébe, és fontosnak tartotta erről tájékoztatni a Mágiaügyi minisztert is.
– Mindenki ezt tette volna a helyében, akinek el akarják venni a gyerekét – vágta rá Harry.
– De ez a kisfiú nem az ő gyereke – ismételte konokul Mrs. Pierce.
– Elég legyen ebből, Ariela! – csattant fel Kingsley türelmetlenül, és a nő összerezzent a hangjára. – Ne a személyes ellenszenve vezérelje. Nézze végre a gyerek érdekeit. Ha jól tudom, elbeszélgetett a kisfiúval – nézett várakozóan a gyámügyesre.
– Így van, miniszter úr – válaszolta a nő legyőzötten.
– És mit mondott magának a gyerek?
– Hogy Mr. Pitonnal szeretne élni – ismerte be kelletlenül.
– Nos, akkor még ezt is hozzávéve újból megkérdem, és jól gondolja meg a választ, Ariela – nézett az ügyintézőre áthatóan a fekete varázsló. – Elutasítja az örökbefogadást?

A gyámügyes szemmel láthatóan magába roskadt. Végighordozta pillantását az előtte ülőkön, akik feszülten várták a válaszát. A nő visszafordult a pergamenjei felé, és egy darabig üres tekintettel meredt maga elé, majd Hermione és a bájitalmester őszinte megkönnyebbülésére, lassan megrázta a fejét. Pitonnak még felocsúdni sem maradt ideje, amikor a nő szó nélkül megragadta a pennáját, és aláírta az engedélyező okiratot, majd elé tolta a pergament. A bájitalmester gyorsan átfutotta a szöveget, hogy biztos legyen benne, tényleg az elfogadó nyilatkozat van előtte, majd ő is aláírta. A két aláírás felizzott, majd néhány másodperc múlva elhalványodott, és a pergamen feltekeredett.
– Itt az árvaház címe, ahol a kisfiú tartózkodik – tolt egy másik, kisebb pergament a férfi elé a gyámügyes. – A pergamen zsupszkulcsként is működik. Ha megdörzsöli rajta a címet, aktiválódik. Értesítem a kollégáimat az érkezésükről – mondta tartózkodóan.
Piton a zsebébe süllyesztette a cetlit.
– Köszönöm, Ariela! – mondta hálásan Kingsley, majd felállt, és gyengéden megszorította a nő vállát. – Nem fogom elfelejteni, hogy ilyen nagylelkű volt.
A gyámügyes szótlanul bólintott, majd felállt az asztalától, és a polcon lévő aktái között kezdett kutakodni. Tulajdonképpen nem mondta ki, de a viselkedése egyértelműen sugallta mindenki felé, hogy kívül tágasabb.
Kingsley Pitonék felé fordult.
– Gratulálok! – rázta meg a bájitalmester kezét mosolyogva.
– Köszönöm – mondta visszafogottan Piton, és mindketten tudták, hogy nem a gratulációra érti.
Kingsley csak még szélesebben elmosolyodott, majd biccentett egyet, és minden további szó nélkül kisétált az ajtón.

A bájitalmester némileg kábultan fordult vissza az asztal felé, ahol még mindig ott hevert az összetekeredett örökbefogadási engedély. Remegő kézzel nyúlt az okirat felé, mintha attól félne, az érintése nyomán semmivé foszlik, és kiderül, ez az egész mégsem igaz. A pergamen azonban szilárdan ott maradt az ujjai alatt, mikor végre felemelte, és nem tudta megakadályozni, hogy ne hagyja el a mellkasát egy megkönnyebbült, reszketeg sóhaj. Magában hálát adott Merlinnek, amiért a varázsvilágban pár befolyásos ismerős elég ahhoz, hogy mégis örökbe fogadhassa Dennyt. Hirtelen olyan könnyűnek érezte a lelkét, hogy valósággal érezte, ahogy szárnyal. Hermione felé fordult, és látta, hogy a lány őt figyeli csillogó szemekkel. A boszorkány apró, megkönnyebülten ideges nevetést hallatott, ő pedig lassan hozzá lépett, és szorosan átölelte.
Hermione boldogan simult Perselushoz. Alig tudta elhinni, hogy végül mégiscsak jól végződött ez az egész őrület. Szíve szerint dalra fakadt volna, helyette azonban inkább még szorosabban a férfihoz bújt.

Ajtónyikordulásra eszméltek. Mindketten odanéztek, és látták, ahogy Harry kioson az irodából. Ekkor tudatosult bennük, hogy még mindig a gyámügyes irodájában ácsorognak, így ők is elindultak kifelé, és még épp meglátták Harryt, aki sietősen igyekezett minél távolabb kerülni a szobától.
– Mr. Potter! – szólt utána Perselus, mire a fiatal férfi némileg zavartan felé fordult, és tisztán látszott rajta, hogy most épp egy kiadós átoksorozatra számít éppen.
– Öhm… – álldogált egyik lábáról a másikra idegesen. – Azt hiszem, jobb lenne, ha én most mennék – tett egy kétségbeesettnek látszó próbálkozást.
– Várj még – kérte Hermione, és Harryhez lépett. – Honnan tudtad, hogy itt leszünk?
Harry kínosan feszengeni kezdett egy pillanatra.
– Otthon voltam két nappal ezelőtt, mikor Ginnyvel beszélgettetek – vallotta be kelletlenül. – Én nem akartam hallgatózni Hermione, esküszöm – sietett tisztázni gyorsan –, de véletlenül meghallottalak titeket, és…
Hermione elnevette magát.
– Te bolond, azt hiszed, haragszom?
– Nem, csak… Már megint úgy érzem magam, mint akit rajtakaptak – sandított Piton felé.
A bájitalmester felhúzta a szemöldökét.
– Ezúttal nem vonok le pontot, Mr. Potter.

Harry megkönnyebbülten elvigyorodott.
– Szóval – folytatta megint Hermione felé fordulva. – Akkor egész nap azon gondolkodtam, hogy mit lehetne tenni. És Kingsley épp kapóra, illetve szembe jött velem a Minisztériumban. Elmondtam neki, amit tudtam, ő pedig azonnal ráállt az ügyre. Van egy ismerőse a gyámügynél, így bele tudott nézni az ügyintézőtök feljegyzéseibe.
– De hát ez szabálytalan – szólalt meg Hermione, mire mindkét férfi megforgatta a szemét.
– Ne már – pislogott hitetlenkedve Harry. – Te most komolyan ezen akadsz fenn?
Hermionéban bennrekedt a válasz, ahogy hirtelen végiggondolta, amit az előbb mondott.
– Igazad van – rázta a fejét nevetve. – Nem érdekel!
Harry vigyorogva bólogatott, majd újra el akart indulni, mikor Piton hangja megállította.
– Mr. Potter, egy pillanatra.
– Uram? – húzta magát össze egy pillanatra.
A bájitalmester Harry elé lépett, miközben kíváncsi tekintettel méregette őt.
– Miért tette ezt, Mr. Potter? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
Harry fürkészőn nézte Piton arcát néhány másodpercig.
– Mert soha nem köszöntem meg, hogy annyi éven keresztül védelmezett titokban – mondta halk, tiszteletteljes hangon. – Itt volt az ideje, hogy lerójam a tartozásomat, és ez kitűnő alkalomnak bizonyult.

A bájitalmester némileg zavartan nézte az előtte álló fiatalembert. Ez már tényleg nem az a Harry Potter volt, aki a Roxfortban az idegeire ment. Az egykor olyannyira idegesítő kölyök már nem volt sehol. Ez a Harry Potter egy komoly, felnőtt férfi volt, és talán igaza van Hermionénak, hogy mégsem olyan, mint az apja.
– Köszönöm, Mr. Potter – mondta visszafogottan, és a fiatal férfi felé nyújtotta a kezét.
A szemüveges férfi aprót biccentett, és egy halvány mosollyal megrázta a bájitalmester kezét.
– Harry – mondta jelentőségteljesen. – Szólítson Harrynek.
Piton meglepetten nézett a zöld szemekbe, majd beleegyezően bólintott.
– Professzor – mondta felhúzott szemöldökkel.
Most Harryn volt a zavart pislogás sora. Néhányszor kinyitotta, majd becsukta a száját, nem tudván, mit is kellene mondania. Végül csak szélesen elmosolyodott. Na, igen, Piton, az Piton marad.
– Viszlát, professzor! – mondta vidáman, majd sarkon fordult, és ott hagyta őket.
– Harry, várj! – futott utána Hermione.
Potter megfordult, pont abban a pillanatban, amikor a lány odaért hozzá, és azonnal a nyakába vetette magát.
– Te vagy a legjobb ember, akit ismerek – suttogta a fülébe Hermione meghatottan.
Harry elnevette magát.
– Talán az nem – rázta meg a fejét vigyorogva –, de az egyik leghíresebb. Azért ha lehet, ezt ne említsd meg Pitonnak. Így is túl nagyképűnek tart.
Hermione könnyes szemmel nevetett vissza a férfira, majd lassan elkomolyodott.
– Köszönjük, Harry – mondta csendesen.
– Szívesen – mosolygott a lányra, majd zavartan megköszörülte a torkát. – Na menjetek a fiatokért.
Hermione hálásan pillantott Harryre, aki a következő pillanatban hátat fordított neki, és hamarosan beleveszett a minisztériumi forgatagba. A lány állt még néhány másodpercig a tömeget bámulva, majd megfordult, és visszasétált Perselushoz.
– Mehetünk? – kérdezte a férfi egy halvány mosollyal.
– Mehetünk – bólintott a lány, miközben a bájitalmester kezébe csúsztatta a sajátját.

Perselus előhúzta a zsebéből a pergament, amit a gyámügyestől kapott, és megdörzsölte a címzést. A zsupszkulcs néhány másodperc múlva felizzott, kirántva a bájitalmestert és Hermionét a Minisztériumból.
Egy magas kerítéssel körülvett épület előtt landoltak. A kerítés némileg barátságtalanná tette az épületet, de beljebb lépve eléjük tárult a hatalmas udvar, amelynek tekintélyes részét egy mindennel felszerelt játszótér foglalta el. Az udvaron mindenfelé gyerekek játszottak.
Mindketten azonnal keresni kezdték a tekintetükkel Dennyt, de sehol sem látták. Már épp kezdtek volna aggódni, hogy a zsupszkulcs talán egy másik árvaházba vitte őket, amikor meglátták, hogy az egyik egyenruhába öltözött gyámügyes feléjük tart.
– Jó napot! – köszöntötte őket mosolyogva. – Önök jöttek Denny Normanért?
– Igen – bólintott a bájitalmester. „Végre valaki, aki nem Dennisonnak hívja.”
– Ha nem bánják, szeretném megnézni az örökbefogadási engedélyt – intett a bejáratnál lévő kis épület felé a nő.
„De igen, bánom – gondolta magában Piton. – Adják ide végre Dennyt, és hadd vigyem haza.”
– Csak tessék – mondta hangosan, és Hermionéval követték a gyámügyest a házba.
A ház tulajdonképpen csak két helyiségből állt: egy váróból és egy irodából. A nő intett nekik, hogy foglaljanak helyet a váróban, amíg ő leellenőrzi a nyilatkozatot, majd elvonult az irodába.

Piton nem tudott nyugodtan ülni. Fél perc után felpattant, és idegesen járkált fel-alá a kis helyiségben, sűrűn kitekintgetve az udvarra néző ablakon, hátha felfedezi valahol Dennyt. Percenként nézte az óráját, és észre sem vette, hogy a lábával ütemesen dobol a padlón a felesleges várakozás miatt. Tíz perc múlva végre nyílt az iroda ajtaja, és kilépett rajta a gyámügyes.
– Minden rendben van, Mr. Piton – nyújtotta mosolyogva a férfi felé a pergament. – Maradjanak itt, idekísérem a kisfiút – utasította őket, majd kiment.
Az izgatott jövés-menés folytatódott, annyi különbséggel, hogy most már Hermione is csatlakozott a férfihoz. Időnként összenéztek, azt sugallva a másiknak: „Csak nyugalom!”. De ahogy haladt az idő, ezt úgy volt egyre nehezebb érezniük. Közel félórás idegeskedés után Piton végül nem bírta tovább.
– Nem várhatják el, hogy itt várakozzunk tétlenül! – fakadt ki, és nem törődve a gyámügyes korábbi utasításával, Hermionéval együtt kiviharzott az udvarra, majd hirtelen megtorpant.
A gyámügyes jött vele szembe, kézen fogva vezetve maga mellett Dennyt. A gyerek, ahogy megpillantotta őket, azonnal kiabálni kezdett.
– Apu! Apu! Hermione!
Denny kirántotta a mellette lépdelő gyámügyes kezéből a sajátját, és futni kezdett feléjük.
Piton sietős léptekkel indult meg, majd alighogy a gyerek odaért hozzá, máris felkapta, és magához ölelte, úgy szorítva magához Dennyt, mintha attól félne, valaki kitépi őt a kezéből.
– Denny – suttogta elfúló hangon. – Kisfiam!

Soha azelőtt nem szólította így a gyereket, most mégis olyan természetességgel jött az ajkára ez a szó, mintha mindig is így lett volna, és maga sem értette, miért csak most mondta ki. Hiszen ez a gyerek már azelőtt a fia volt, hogy örökbe fogadta. És most már senki nem veheti el tőle. Felszabadító érzés kerítette a hatalmába, és ezzel egy időben érezte, hogy valami csípni kezdi a szemét. Könnyek… Gyerekkora óta nem sírt, és büszkesége nem hagyta volna, hogy felnőttként bárki is így lássa, most mégis hagyta legördülni a sós cseppeket az arcán, hogy azok azonnal eltűnjenek a karjában tartott gyerek hajában. Megérezve maga mellett Hermione jelenlétét vakon kinyúlt a boszorkányért, és őt is magához húzta, hogy együtt öleljék egymást mindhárman.
– Nagyon szorítasz, apu – súgta a fülébe Denny.
Piton végre engedett a szorításon, és hagyta, hogy Denny kicsit hátrahajoljon, hogy a szemébe tudjon nézni. A gyerek komoly arccal nézte őt hosszú ideig, majd halványan elmosolyodott.
– Tudtam, hogy eljössz majd értem – mondta elégedetten, aztán újra hozzábújt, és a vállára hajtotta a fejét.
– Hát persze, hogy eljöttem – suttogta a gyerek fülébe. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott – tette hozzá bocsánatkérően.
– Nem baj – súgta vissza Denny –, jó játékok voltak itt. De most már menjünk haza.
– Megyünk – nevetett fel halkan Piton. – Megyünk.

***

A hazaérkezést követő napok némileg nehezebbek lettek mindannyiuk számára. Bár Dennyt szerencsére nem viselte meg nagy mértékben az árvaház, azért nem múlt el maradéktalanul ennek az időszaknak a hatása. A kisfiú szinte sehová sem akart egyedül menni, mert attól félt, valaki megint elviszi őt Pitontól. Napok teltek el, mire egyáltalán kimerészkedett a lakásból, és majdnem két hét, mire úgy is ki mert menni, hogy valaki nincs ott vele állandóan. Az első napokban éjszakánként is mellette kellett legyen valamelyikük, mert Denny időnként felriadt, de ha látta, hogy ott van vele Hermione vagy Perselus, megnyugodott. Később már megelégedett annyival is, ha csak nyitva van a szobája ajtaja, és ég az éjjelilámpája.
Majdnem két hónapba telt, mire Denny tényleg elhitte, hogy már soha többé nem veheti el őt senki az apukájától, és visszaállt a régi, korábban megszokott életmenet.
Már benne jártak a nyárban, mikor egyik reggel Denny előállt a kéréssel.
– Menjünk el valahová – javasolta a reggelinél, mire mindkét felnőtt felkapta a fejét. Tudták, hogy nagy jelentőséggel bír ez a kérés, hiszen Denny egészen addig nem volt hajlandó elhagyni a házat, kizárólag csak a kertbe merészkedett ki.
– Hová szeretnél menni? – kérdezte Piton, és igyekezett, hogy ne látsszon túl izgatottnak.
– A tengerpartra – mondta a kicsi. – És vigyük Pimaszt is.
– Rendben – mosolyodott el a férfi.

Reggeli után a partra hoppanáltak, ami sokkal szebbnek tűnt ezen a nyári reggelen, mint addig valaha is. Denny, amint földet ért a lába, előreiramodott, és Pimaszt kergetve, nevetve futkározni kezdett.
Piton Hermionéval némileg lemaradva figyelte Dennyt. Annyi mindenért tartozik ennek a gyereknek. Felforgatta az életét, miközben kirángatta őt a magányból, hogy örömöt, ragaszkodást, szeretetet és szerelmet hozzon a helyébe. Mert igen, még Hermionét is neki köszönheti. Nézte a kutyával kergetőző gyereket, és arra gondolt, hogy egy évvel ezelőtt, mikor Denny és Hermione beléptek az életébe, akkor a sors egy új lehetőséget adott neki a boldogabb életre. Ő pedig foggal-körömmel ragaszkodni fog ehhez az új élethez, és tudta, hogy ez csak ezzel a két emberrel sikerülhet. Halvány mosoly jelent meg az arcán, ahogy szétáradt benne a bizonyosság. Igen, velük sikerülni fog…

Epilógus

Boldog az az ember, aki hozzátartozói tökéletlenségét éppúgy elviseli, ahogy szeretné, ha az ő tökéletlenségét mások elviselnék.
(Assisi Szent Ferenc)

***

Hat évvel később

A kétszintes, barna zsalugáteres, krémszínű ház Canterbury varázslók által lakott negyedének szélén, egy csendes utcában állt, és az egyik oldalát szinte teljesen bevonta a rákúszó borostyán. Az udvar végében álló hinta mellett gyerekjátékok hevertek teljes összevisszaságban, és egy kutyaól is hirdette, hogy egy négylábú is tartozik a házban lakó családhoz. A ház pont megfelelő nagyságú és elrendezésű volt ahhoz, hogy az alsó szinten kialakítsanak benne egy rendelőt, amelynek az ajtaján egy kis réztábla díszelgett, rajta a felirattal:

Hermione Granger-Piton
Magángyógyító

Hermione és Perselus két éve vásárolta a házat, hogy a nő végre megvalósíthassa dédelgetett álmát, és beindíthassa magánpraxisát. Bár Pitonnak eleinte voltak fenntartásai a vállalkozás sikerét illetően, ennek nem adott hangot. Mikor pedig néhány hónap múlva egyre több beteg jelent meg, hogy gyógyírt kapjon épp aktuális betegségére, a kétségei teljesen szertefoszlottak. Hermione praxisának egyre jobban elterjedt a híre, és sokan gondolták úgy, hogy szerencsésebb egy általuk ismert és megbízhatónak tartott gyógyítóval kezeltetni magukat, ahelyett, hogy a Szent Mungóban kifogjanak egy olyan gyógyítót, aki még csak tanulja a szakmát.
A magánpraxis Perselus számára is jövedelmező lehetőséget jelentett, hiszen a betegségek kezelésére a férfi által készített bájitalokat használták. Amikor pedig a bájitalmester egy évvel később előállt a saját fejlesztésű Farkasölőfű-főzetével, ami fogyasztójának teljes tünetmentességet biztosított, hihetetlen módon megugrott az érdeklődés a rendelő iránt. Szinte elárasztották őket a betegek és a bájitalmegrendelések az ország minden pontjáról.
Nem volt okuk panaszra…
Hermione aznapra már befejezte a munkát, és épp az utolsó beteg kartonját készült a katonás rendbe állított többi karton közé tenni, amikor az ablak felől érkező kopogás megütötte a fülét. Azonnal tudta, kitől érkezhetett levél, ezért sietve kinyitotta az ablakot, és leoldotta a bagoly lábára erősített levelet. Nem tévedett, a borítékon felismerte Denny ákombákom betűit. Kihajtogatta a pergament, és olvasni kezdett. Tudta, hogy odafent a lakásban, Perselus nagyon várja ezt a levelet, de nem bírta ki, hogy ne ő olvassa el először. Választ akart ugyanis arra a kérdésre, ami már évek óta vitatéma volt közte és Perselus között. Nevezetesen, hogy Dennyt melyik házba osztja majd be a Teszlek Süveg. Piton makacsul ragaszkodott a Mardekárhoz – és biztosította róla Hermionét, hogy erről felesleges is vitatkozniuk –, Hermione pedig, ugyanolyan makacsul, a Griffendélhez.

Néhány perc olvasás után sóhajtva hunyta le a szemét, majd egy nosztalgikus-szomorkás mosollyal összehajtogatta a levelet, és elindult az emeleten lévő lakásba. Felérve a nappalit vette célba, ahonnan kihallatszott a bájitalmester bársonyos baritonja. Nem lépett be azonnal a nappaliba, inkább lazán az ajtófélfának dőlt, és onnan figyelte a kanapén üldögélő férjét és a kislányukat. Magában mosolyogva hallgatta, ahogy Perselus „mesét” olvas Amynek. Pontosabban a Heti bájitalszemlét, de olyan hangsúllyal, mintha az a legszebb tündérmese volna, kiegészítve az ő megjegyzéseivel, amin a kislány nagyokat kacagott. Kellemest a hasznossal; ez volt Piton mottója.

Amy születésével kettőre nőtt a Granger házaspár unokáinak száma. Hermione nem tudott elég hálás lenni a szüleinek, amiért az első perctől fogva a sajátjukként tekintettek Dennyre, és Amy érkezése után sem éreztették soha a kisfiúval, hogy igazából csak egy vér szerinti unokájuk van. Mr. és Mrs. Granger végre kiélhették nagyszülői vágyaikat, és a lehető legjobban elkényeztették a két gyereket. Hermione és Perselus igyekeztek kihasználni azokat az időszakokat, amikor Denny és Amy a házaspárnál volt, és ők végre kettesben lehettek. Gyakran felkeresték azt a partszakaszt, ahová Perselus először vitte el őket Dennyvel, és ahol Hermione hamarosan felfedezett egy eldugott kis barlangot, ami tökéletesen alkalmas volt arra, hogy… elbújjanak a világ elől. Amyt is ennek a barlangnak köszönhették.
Elnézve kettősüket, ahogy egymás mellett ült apa és lánya, Hermionénak eszébe jutott a pillanat, mikor Perselus először meglátta Amyt. A pillanat, amikor Harry Potternek a maradék kétsége is eloszlott afelől, hogy a bájitalmester képes szeretetre. Ahogy Perselus akkor, ott, a kezében tartott apró babára nézett, olyan tekintettel, mintha a világ valamennyi szépségét és csodáját ebben a csomagban adták volna a kezébe. És hát, tulajdonképpen… így is volt. Perselus az első pillanattól kezdve „szerelmes” volt a lányába, és ez az azóta eltelt három évben sem változott. A pici, fekete hajú és barna szemű lányka bármiféle erőlködés nélkül az ujjai köré csavarta másokkal oly mogorva apját, és ehhez csupán egyetlen mosolyra volt szüksége.

– Vége a mesének – hajtotta össze az újságot a bájitalmester, mire Amy lebiggyesztette a száját.
– Olvass még valamit, apu – kérte a lábát lóbálva.
– Ma már nem – csóválta meg lassan a fejét Piton. – Késő van, aludnod kell.
– Csak még egyet – csipogta a kicsi lány félrebillentve a fejét, és pajkos mosoly jelent meg az arcán.
Pitonnak megrándult a szája széle. Ellenállhatatlan kis boszorka. Már tudta, hogy igent fog mondani.
– Hát nincs benned semmi szánalom szegény apád iránt? – kérdezte megjátszott könyörgéssel.
Amy kuncogni kezdett – apu olyan vicces, mikor úgy tesz, mintha panaszkodna –, majd hogy könnyebbé tegye a bájitalmester számára a döntést, átölelte a férfi nyakát, és cuppanós puszit nyomott az arcára.
Piton legyőzötten mormogott. Akárcsak az anyja – gondolta.
– És mi legyen az? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, sandán nézve Amyre, mire az még jobban vigyorogni kezdett. – Akkor már valami olyat válassz, ami nekem is tetszik.
– Én tudok valamit, amit szívesen elolvasnál – szólalt meg ekkor Hermione, és közelebb ment a kanapéhoz.

Piton kérdőn ránézett a mosolygó nőre, mire az meglobogtatta a kezében tartott levelet.
– Mikor jött? – kérdezte izgatottan.
– Néhány perce – felelte Hermione, és felé nyújtotta a pergament.
– Elolvastad? – kérdezte sürgetőn.
– Igen.
– És? – vonta fel várakozóan a szemöldökét a férfi.
– Igazad volt – mondta egy halvány mosollyal Hermione. – Tényleg felesleges volt ezen vitatkoznunk.
Piton arcán egy végtelenül önelégült mosoly terült el.
– Na ugye, én megmondtam – mondta, és elégedetten hátradőlve olvasni kezdte a levelet.
– Igen, megmondtad – értett egyet Hermione, miközben letelepedett a kanapéval szemközti fotelbe, és hagyta, hogy Amy az ölébe másszon.
– Ki írta a levelet? – kérdezte kíváncsian.
– A bátyád – felelte mosolyogva.
– És mit írt Denny? – lelkesült fel a kislány.
– Mindjárt megtudod – mondta titokzatosan Hermione.
Vele szemben Piton felhorkant.
– A nyakam tettem volna rá, hogy Longbottom fia volt, aki kiesett a csónakból – jegyezte meg gúnyosan, majd újra némán olvasta tovább a sorokat. – Nem értem, Dennynek miért kell regényt írnia, ahelyett, hogy csak a lényeget emelné ki – szólalt meg nem sokkal később. – Kit érdekel, hogy hogy néz ki az a nő, aki bekísérte őket a nagyterembe? Jut eszembe, ha hazajön karácsonyra, nem fogja megúszni a nyelvtanórákat – jegyezte meg mintegy mellékesen. – Szörnyű a helyesírása, a külalakról már nem is… Na végre, a beosztás…

Megint elhallgatott, majd néhány másodperc múlva Hermione egykori házának címerállatát is megszégyenítő hördüléssel ugrott talpra, miközben ezzel egy időben egy kissé kárörvendő, ugyanakkor győzedelmes mosoly jelent meg a vele szemben ülő boszorkány arcán.

– GRIFFENDÉL…?!

***

Mondd meg, mit érne a szerelmed nélkül az életem?
Mondd meg, ki lennék én, ha nem lennél mellettem?*

(Tell me, what is my life, without your love?
Tell me, who am I, without you, by my side?)

VÉGE

*Saját fordítás, és majdnem biztos, hogy nem pontos, de a lényeg benne van, a dalt pedig, amiből idézve van, itt találjátok.

Előző fejezet